Iparági túlélők. Ez a szó jutott eszembe, amikor meghallottam, hogy az SPV/Steamhammer április 27-én megjelentette a brit Raven 13. nagylemezét. Egy olyan zenekarról beszélünk, amelyik 1974-ben alakult, az első pár évet a klubkoncertek izzadtságszagú taposómalmában töltötte a legembertpróbálóbb körülmények között, majd a brit heavy metal új hullámának (NWOBHM) lett egyik zászlóvivője. A csapatot az angol Gallagher testvérek alapították, 1987 óta Joe Hasselvander dobossal dolgoznak változatlan felállással. A Raven azonban mindig is több volt a '80-as évek elejének egyik metal zenekaránál: ott bábáskodtak a speed, illetve a thrash műfajok születésénél is és a választott stílusuk számára legkeményebb időszakokban sem álltak le, hanem folyamatosan koncerteztek és gyártották sorra lemezeiket. Hogy mindebből az örökségből mit tudtak átmenteni 2015-re, az bizony az új album meghallgatása után is kérdéses maradt.
Mivel mostanában divatja van az olyan új zenekaroknak, akik pont a '80-as évek első felének brit heavy/speed metal zenéjét ... nos, fogalmazzunk úgy, hogy értelmezik újra (nyersebben: egy az egyben leveszik a riffeket és témákat), érdekes és érdemes őket összehasonlítani a még aktív olyan zenekarokkal, akik ezt a fajta stílust zsigerből nyomják, ott bábáskodtak annak megszületésénél. Míg a Night Demon, az Alpha Tiger és a többi csapat a húszas-harmincas éveikben járnak, a Raven tagjai már bőven betöltötték a hatvanat. Elég annyit megemlíteni, hogy a Raven révén sikerült nagykiadós szerződést kapnia a Metallica és az Anthrax nevű ismeretlen, kezdő együtteseknek 1984-ben, hőseink pedig új lemezükhöz a Kickstarter pénzgyűjtő kampányát vették igénybe, mígnem az SPV/Steamhammer kiadó fel nem karolta őket. Önmagába ért vissza a kör: a Raven ismét ugyanolyan underground banda lett, a klubturnékon kell ismét bizonyítaniuk, de úgy hiszem, hogy a britek ezt egy cseppet sem bánják.
De térjünk rá a bónusztétellel együtt tizenöt nótát tartalmazó albumra. Mintha egy nyolcvanas évekbeli metal esszenciát hallgatnánk. Van itt minden: Accept, Saxon, AC/DC, némi Motörhead, de ez az egész nagyon is felismerhetően Raven. Az alaphangot remekül megadja a lemezindító Destroy All Monsters nyakatekert riffjeivel és eszement darálásával. Az egész korongra a mániákus szó illik a legjobban: olyan elánnal és dinamizmussal nyomják végig a műsort a britek, hogy egyetlen másodpercre sem lélegezhetünk fel vagy pihenhetünk meg egy kicsit. Még a középtempós tételekben (Fire Burns Within, One More Day) is végig megvan az az őrült tempó és erő, amelynek hatására az Atlantic kiadó szerződtette őket jó harminc évvel ezelőtt.
Tulajdonképpen csak egy szerzemény, a River Of No Return című power ballada (ha lehet egyáltalán ilyet leírni a Raven esetében) lóg ki az alaphangulatból, de ez is bekeményedik a végére. Külön érdemes John Gallagher hangját is kiemelni, mert elképesztő, hogy egy bőven nagyapa korú ember ilyen erővel és frissen énekelje fel ezeket az igazi speedes metalsikolyokat és énektémákat. Márpedig a dalok többsége igazi energiabomba. Érdemes belegondolni abba, hogy van még egy másik csapat is, mely ugyanakkor indult hasonlóan csontegyszerű zenéjével, csak a világ másik fertályán. Igen, az AC/DC-ről van szó. Nos, engem senki sem vádolhat Angus-ellenességgel, de azt el kell ismerni, hogy a Raven olyan meggyőzően nyomja ezeket a brutálgyors nótákat, amelyre az ausztrálok utoljára talán a '90-'92-es világkörüli turnéjukon voltak képesek (lemezen pedig talán a Bon Scottos időkben).
Furcsa dolog ez az egyszerű riffek/egyszerű zene kifejezés. Általában a mai zenészek csak legyintenek az ilyen nótákra: mindig ugyanaz a két-három akkord, primitív ez, mondják. Alapvetően igazuk van, de pont ebben van a rafinéria. Talán az ilyen lecsupaszított heavy/hard rock/rock'n roll zenét a legnehezebb játszani, illetve megírni. Hogy aztán ne egy rakás szerencsétlenségnek látsszunk és hallatsszunk a színpadon, ahhoz példát vehetünk a Raven, Motörhead, AC/DC típusú őskövületektől.
Nos, a brit veteránok Budapesten, a Dürer Kertben október 7-én, a Felvidéken pedig (Kassán és Pozsonyban) a rákövetkező két napon játszanak. Ha kíváncsi vagy a rock/metaltörténelem egy dicsőséges epizódjára vagy egyszerűen csak egy bitang jó, ámbár már nem igazán fiatal csapat produkciójára akarsz egyet bulizni, akkor ne hezitálj! A Ravenben nem lehet csalódni.
8/10
