Ha a progresszív sludge metal kerül szóba, akkor az amerikai Mastodon és az általa megtett zenei fejlődés egész egyszerűen megkerülhetetlen: az Oregon állambeli, 2010-ben megalakult Lord Dying január 19-én megjelent negyedik soralbuma pedig tökéletesen megmutatja, hogy a Mastodon milyen mértékben nyomta rá bélyegét az egész stílusra.
Természetesen a Lord Dying messze nem kópiabanda: annál sokkal előremutatóbb megoldásokkal, elképzelésekkel dolgoznak, ám a gyökereik nagyon hasonlóak. Érdekes módon azonban jóval szerteágazóbb és vegyesebb az összkép, sokkal több hangulatot olvasztanak össze és az MNRK Heavy kiadó gondozásában megjelent "Clandestine Transcendence" szinte zavarbaejtően összetett, bonyolult hallgatnivaló lett.
Az alapítótagok közül mára csak Chris Evans gitáros és Erik Olson gitáros-énekes maradt, őket egészíti ki ritmusszekcióként a 2019-ben érkezett Kevin Swartz dobos és Alyssa Mocere basszusgitáros-háttérénekes: utóbbi egészen zseniális vokálbetéteket hoz, melyek tovább bővítik a zenei atmoszférát. Már a The Universe Is Weeping című nyitótételben is egész érdekes a capella lezárás érkezik a hölgy tolmácsolásában.
Az egészen vad hangulatváltásokra a második nóta, az I Am Nothin I Am Everything a tökéletes példa: szinte a Morbid Angel hírhedt "Illud Divinum Insanus" korongjának könyörtelen indusztriális death metalja köszön vissza a monoton csapatásban, a kitekert, disszonáns riffekben. Hasonló szellemben fogant még a Facing The Incomprehensible is: egyik sem olyan dal, melyet tipikus sludge metalként jellemeznénk.
Az Unto Becoming már visszaevez a progresszív rock/sludge vizeire és itt már egyértelműen beérkeznek a fentebb hivatkozott Mastodon-hatások: a tiszta ének, a szellősebb hangszerelés, a tipikus dallamfordulatok mind-mind Brann Dailorékat idézik.
Rendkívül jól eltalált a számsorrend: mindig érkezik valami váratlan, az egymást követő nóták mind eltérő stílusúak. A Final Push Into The Sun thrashes kezdése például a dal második felében átvált progresszív rockba, de korántsem erőltetett vagy oda nem illő módon, hanem szervesen, organikusan. Az első katarzis a Dancing On The Emptiness képében érkezik: a tördelt ritmusképletekkel és szinte funk-jellegű riffeléssel operáló darab egészen gyönyörű gitármenetekkel és kórusokkal megtámogatott epikusságba torkollik.
Hasonlóan gyönyörű az A Brief Return To Physical Form intrójával egybefolyó A Bond Broken By Death: itt is érződik a Mastodon-hatás, de annyira szép és lenyűgöző a végeredmény, hogy teljesen felesleges itt bármibe is belekötni. Ezek után két nagyon furcsa, disszonáns, sokszor dallamtalan, káoszjellegű nóta következik, melyek kissé idegennek, feleslegesen beékeltnek tűnnek: nem egészen értem sokadik hallgatás után sem céljukat vagy szerepüket. Az kétségtelen, hogy elszállt, pszichedelikus utazásokhoz remek aláfestőzene.
A záró kettős ismét a dallamokat célozza meg: a Swimming In The Absence mintha egy '80-as évekbeli gót rock tiszteletadás lenne sötét szépségével, depresszív, ám mégis valahogy pozitív atmoszférájával. A szám egybefolyik az utolsó tétellel, a The Endless Road Home című dallal, mely némileg tempósabb és komorabb hangvételű, de ugyanazt a dallamot bontja ki más megvilágításban.
Tizenkét tétel majd' egy órában: nehéz, kifejezetten odafigyelős hallgatnivaló a Lord Dying negyedik soralbuma tehát, mely azonban bőven meghálálja a rá szánt időt. Talán a fentebb említett két zavarosabb nóta elhagyásával kompaktabb korong születhetett volna az amerikaiak műhelyében és könnyebb lenne a befogadás is, mert bármennyire érdekes és változatos is az anyag, a végére azért megfekszi az ember gyomrát ez az egy óra.
Mindezek ellenére úgy érzem, hogy az albumnak már most esélye van arra, hogy ráférjen az év végi listánkra. Nem hibátlan, de bátor és előremutató lemez: mer hibázni, kísérletezni és ez már önmagában óriási pozitívum a jelenlegi befagyott, meglehetősen egyforma produkciókat kihozó metalszíntéren.
9/10
