Nyolc év alatt a hatodik album, számtalan USA-turné, fesztiválfellépés, rengeteg aranylemez, összesítve többmilliós eladások csak az Államokban: Báthory Zoltán magyar származású amerikai gitáros metal bandája, a Five Finger Death Punch iszonyatos tempóban nyomul, szó szerint megvalósítva az amerikai álom koncepcióját. Ez a kifejezés persze teljesen félrevezető: a banda sikerei mögött szívós és kemény munka húzódik meg, szisztematikus építkezés, valamint az amerikai rockpiac tudatos megismerése, feltérképezése és az ahhoz való tökéletes alkalmazkodás. A "Got Your Six" minden bizonnyal ugyanazt a pályát fogja befutni, mint a zenekar ezt megelőző korongjai: két-három nagy rádiós siker, legalább félmilliós eladás és telt házas koncertkörutak, ez biztosan elmondható.
Érdekes, hogy mennyire kettévált az amerikai és európai metalszíntér: az underground mélyrétegeit kivéve az óceán két ellentétes oldalán nagy sikereket elérő csapatok a másik parton szinte esélytelenek. Nem volt ez mindig így: egy Judas Priest vagy Iron Maiden sokmilliós eladásokat produkált a nyolcvanas években az Államokban is, míg a Guns N' Roses többször is letarolta Európát pár évvel később. A mai felállásról mindennél többet elmond, hogy európai mainstream csapatok alig tudják csak végigvinni amerikai turnéikat, de azt sem egyedül teszik, hanem a kiadó összetoboroz két-három hasonszőrű bandát, aztán jobb esetben végigzavarják őket a keleti meg a nyugati parton a nagyobb városok két-háromezer, de inkább nyolc-kilencszáz fős klubjaiban vagy fellépőhelyein és örülnek, ha nullszaldóra kijön a dolog.
A Five Finger Death Punch sem tudott még önálló körutat bevállalni, a 2013-as dupla albumukat követően az Avenged Sevenfold előzenekaraként jöttek át Európába. Nem is véletlen ez: az 5FDP tipikusan az amerikai rockízlés szerinti zenét játszik, melynek dallamgyökerei még mindig egyrészt a heartland rock (country, blues), valamint a '90-es évek rádiós alternatív/grunge szállásvidékéről erednek.
A Prospect Park kiadó által szeptember 4-én megjelentett hatodik lemez pontosan ugyanazt az utat követi, mint elődei: gyakorlatilag ikertestvére lehetne a Disturbed új albuma, az "Immortalized" (lemezkritika itt), keménykötésű groove-metal nótáival, a kegyetlenül húzós és pontos riff-alapokkal, ahol a refrénben már beérkezik az annyira ismerős überdallamos refrén. A dalok másik csoportját az eleve rádiós sikernek szánt tételek alkotják, ezek a Creed-Nickelback által lassan két évtizede kialakított slágerrecept szerint működnek, ez a My Nemesis és a Diggin' My Own Grave című számokban figyelhető meg a legegyértelműbben.
A korongon egyébként a kelleténél egy kicsit erősebbre sikeredett a Distrubed-hatás, mint ami egészségesnek mondható, elvégre ez a 5FDP immár hatodik stúdióalbuma. A slágeresebb fele az anyagnak mindenképpen az első: a No Sudden Movement nótától magasabb fokozatba kapcsol a metal-faktor. Mindenképpen kiemelendő Ivan Moody teljesítménye: az énekes gyakorlatilag bármit ki tud hozni a hangjából. Ha kell, death metalos hörgés vagy éppen a legtisztább country-rockos melódiák éppúgy kicsusszannak a torkából, mégpedig játszi könnyedséggel, mint a rekedtes, tesztoszterontól feszülő macho üvöltözés.
Ami számomra viszont sokat levon az album általános minőségéből, az pontosan az értelmetlen, agresszív hozzáállás és szövegvilág: az izzadtságszagú konditermek világa, a gimis tornaöltözők kamaszos piszkálódása, az "olyan kemény vagyok, hogy két ujjal is kinyomom a Piros Aranyat a tubusból" típusú dalszövegek... Nos, mindez rettenetes fárasztóvá tud válni a harmadik-negyedik szerzemény után. Biztosan lehet egy egész zenei karriert erre építeni, csak nem érdemes. Bár Báthory Zoltán több interjúban is elmondta, hogy nem matek-metalt játszanak és a közönséget már rögtön az első akkordokkal-riffekkel jól meg akarják ragadni, de azért egy kicsit ráfeküdhetnének a szövegvilágra is, mert ez bizony harmatgyenge.
A hangzásért Kevin Churko szuperproducer felelt és bár tökéletesen, rádióbarát módra szól az egész, sajnos a Churko-féle egyenprodukcióból nem sikerült kitörnie a csapatnak. Egy kicsit koszosabb, dögösebb megszólalás sokat tudna feledtetni a stúdiós sterilitásból. A dalokkal egyébként semmi gond sincs: mindegyik iszonyatosan erős gitáralapokra érkezik, hallunk jó pár kiváló és ötletes szólót, a dallamok pedig tökéletes hozzák a fentiekben leírt minőséget. Nincs tölteléknóta a lemezen, viszont feltűnő, hogy a 5FDP mennyire ragaszkodik - gyakorlatilag az első korongjuk óta - a többszörösen bevált recepthez. Egy kis kirándulás zeneileg izgalmasabb és némileg összetettebb területekre bizony nem ártana.
8/10
