Rozsdagyár

DEAFHEAVEN - New Bermuda (2015)

2015. szeptember 29. - Kovenant

deafheaven_cover.jpg

Az utóbbi négy-öt év leginkább körülajnározott rock/metal divatja a post-black metal felemelkedése volt. A post-x ilyen esetben mindig a x műfajból történő továbbfejlődést jelenti, jelen esetben tehát a black metal meghaladásával állunk szemben, annak zenei gyökereire építve. A színtéren működő csapatok szinte kizárólagosan Amerikából érkeznek: már külső megjelenésükben is radikálisan szakítva a skandináv black metal stílusjegyeivel. Hitlerjugend-frizura, kockás ingek, csőnadrág, csinosra fazonírozott Kossuth-szakáll: ha láttunk egy bandát, láttuk mindet. Hipszter black metal: így nevezi őket nem kevés iróniával a rocksajtó. Ennek a zenei mozgalomnak a fő zászlóvivője a szintén amerikai Deafheaven, mely október 2-án jelenteti meg harmadik soralbumát az ANTI- kiadónál.  

A post-black metal körülrajongása révén (főleg a trendmajmoló amerikai és brit szaksajtó tette ezt) a hagyományos (ironikusan trve) black metal csapatok lassan és biztosan váltak cikivé. Pedig, pedig. Ha beleássuk magunkat a post-black bandák lemezeibe, meglepetéssel vesszük észre azt, hogy tulajdonképpen semmi más nem történt, csak az, hogy a post-black kivonta a régisulis black metal hidegségét, gonoszságát és édeskés popmelódiákkal pótolta azt, felhasználva a legtradicionálisabb és legismertebb black metal elemeket.

A vicc az, hogy ismét a jól ismert műfaji vegyítéssel állunk szemben. Mivel két ennyire eltérő zenei összetevőről van szó, természetesen lehetetlen a kicsapódásmentes zenei ötvözet. Így tehát adott a recept: a számok fele általában a jól ismert északi károgással kísért hagyományos fekete fém, majd hirtelen a nóta átvált egy Pink Floyd, de leginkább 30 Seconds To Mars, Biffy Clyro vagy bármely elszállósabb ambient gitárzenére. De a károgás megmarad kérem szépen! Ezt leírni nehéz, annál komolytalanabb élmény meghallgatni. 

Eleve mindig távolságtartással közelítek minden agyonsztárolt és aktuálisan a rockzene megmentőjeként a rivaldafénybe állított zenei trendhez, és ezzel nem is vagyok egyedül. Az, hogy a hagyományos metal (benne a black metal) tábor heveny undorral telve ócsárolja az ilyen csapatok teljesítményét, az egy dolog. De éppen elég radikális megnyilvánulásba és reakcióba futhatunk bele a legváratlanabb helyekről is, ha egyszerűen csak rákeresünk a neten különböző zenei fórumokon. 

Nem akarok szélsőséges példákat hozni, de kicsit olyan a helyzet, mintha Fekete Pákó csíksomlyói népviseletben énekelné a Felszállott a páva kezdetű ősi magyar népdalt. Maradjunk annyiban, hogy a legfőbb probléma ennél a produkciónál a hitelesség körül csúcsosodna ki. Nem hinnénk neki: hitelesség hiányában pedig mulatságossá válna a dolog. Valahogy így van ez az ilyen jellegű csapatoknál is: csináltnak, kimódoltnak tűnik az egész, mintha tudatosan megtervezve szánkáztatnák a hallgatót annak érzelmi hullámvasútján. Nem értem, hogy hogy jön össze a két zenei világ, mi köti össze őket és miért?

A post-black metal irodalmi megfelelője a "Büszkeség és balítélet meg a zombik" című regény(?)förtelem. Jane Austen kora-tizenkilencedik századi angol regényírónő talán legismertebb művének posztmodern változatában az eredeti regény szereplői éppen egy zombiapokalipszis kellős közepén élik meg ugyanazokat az eseményeket, egy-egy teázás és bál között derűsen aprítva az élőhalottakat. Az értelem és jó ízlés pedig nyüszítve sír egy asztal alatt a táncterem sarkában.

Az ötszámos, negyvenhét perces harmadik Deafheaven tipikus módon hozza a fenti jellemzőket. A Come Back és a záró Gifts For The Earth tételek a végük felé átváltanak egy hatvanas évek végi/hetvenes évek eleji Pink Floyd nótába ("Obscured By Clouds" album, mond ez valakinek valamit?) az azt megelőző károgásból és félve merem csak megkérdezni, hogy ez a finn szauna mintájára történik? Ott a hideg-meleg minden átmenet nélküli váltásából adódik a fizikális élvezet, itt is ezt kellene éreznünk elvont magasművészetileg? És miért kell hangra leszedni a Pink Floyd-témákat, tisztelt művész urak?  

De a nyitó Brought To The Water is így jár, három és fél percig egy korrekt black metal nótát hallunk, majd jön egy éles hajtűkanyar és - bár az idegesítő suttogás-károgás megmarad - máris egy mostanában divatos shoegaze/garázsrock banda aktuális slágerének a közepén találjuk magunkat. Miért-hogyan?

Külön-külön minden bizonnyal élvezetesek lennének ezek az zenei összetevők, de együtt számomra teljesen hiteltelenítik egymást. Olyan mintha a pörköltbe csokoládékrémet főznénk. És jönnek a nyolc-tízperces dalok sorban, egyik szélsőséges zenei hangulatból esünk a másikba és rájövök, hogy ez megint emo. Megint itt vagyunk, csak éppen egy újabb köntösben kapjuk a tizenéves életkorra oly jellemző érzelmi hullámvasút filmzenéjét. Akkor már százszor inkább jöjjön a pocakos Abbath

deafheaven_band.jpg

6/10

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr810419378

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

speirs 2015.10.11. 22:09:08

mekkora primitív kritika.
süti beállítások módosítása