Szerintem bátran leszögezhetjük, hogy aki a grindcore irányzat felé fordítja valami újra kiéhezett tekintetét, az nem feltétlenül a hihetetlen művészi mélységekért vagy a több különböző síkon is értelmezhető mondanivalóért teszi ezt. Amikor az ember gyermeke úgy dönt, hogy neki a grindcore ötven árnyalatára van szüksége (keményen, durván), akkor teljesen biztosan valami direkt, zsigeri, kompromisszummentes, nem feltétlenül túl terjengős (bár vannak kivételek) zenei élményre vágyik. Ezt az esetek 95%-ában meg is kapja kérdés nélkül.
Én magam egyáltalán nem vagyok a műfaj elkötelezett rajongója, de még csak koca befogadóként sem jellemezném magam. Az átlagos, egy évemre eső grindcore mennyiség lényegében ki is merül abban, hogy úgy öt-héthavonta egyszer meghallgatom a Napalm Death The Wolf I Feed című dalát (melyet kifejezetten szeretek). Ennek ténynek az ismeretében kimondottan bátor helyzet született azzal, hogy hozzám került az amerikai Nails új soralbuma. Nos, rég volt ilyen nehéz dolgom...
Nem mondanám, hogy teljesen ismeretlenül jött velem szembe az "Every Bridge Burn" című, egyébként negyedik stúdiólemeze a kaliforniaiaknak. Nagyjából azért képben vagyok vele, hogy mit művel ez a négyesfogat, és eddig minden lemezüket előbb vagy utóbb meghallgattam (ez azért nem egy akkora vállalás, amikor egy albumuk általánosan nem éri el a 20 percet). Még ezzel a háttértudással együtt is kifejezetten megdöbbentett, hogy jelen album, ha nagyon nagyon erőlködik és minden potencianövelőt beszed a környezetében, akkor is maximum 18 percet tud. Hogy ez miért ütött meg? Mert az előző, 2016-os "You Will Never Be One Of Us" már túlment a 20 perces kereten is, és ez kifejezetten jót tett neki. Sokkal kidolgozottabbnak hatottak a dalok, és nem tűnt egy perfekt sprintnek az egész. Igen, ebben a műfajban plusz négy (!!!!!) perc ennyit tud dobni az egész produktumon.
Most írhatnék minden dalról külön-külön és lamentálhatnék azon, hogy az elmúlt nyolc évben mennyit fejlődött a csapat és mennyivel színesebb és újítóbb lett az új album, de pontosan tudja mindenki, hogy ez még csak véletlenül sincs így.
Srácok, ez egy grindcore lemez, annak minden kötelező paneljével. Se több, se kevesebb. Sőt, hajlandó vagyok odáig elmenni egy váratlanul ledobott kritikai hidrogénbombával, hogy ez az összesen 17 perc 44 másodpercbe rejtett 10 dal (igen, ez a statisztika rovat) igazából lehetne maximum három dal is, annyira majdnem teljesen ugyanolyan az összes. Oké, van egy kivétel, a No More Rivers To Cross. Ez egy kicsit kimértebb, már-már doomos tétel. Ez egyébként a záró dal, és a több mint három percével egy majdhogynem Opeth-i hosszúságú eposz a többségében egy perc környéki dalok között.
Ami számomra egy kicsit dob az összképen, az a hangzás. Pont olyan nyers és arcbatámadó, mint amit ezek a dalok megkövetelnek. Nem annyira zajos, mint amire előre számítana az ember, egy minimális sterilsége van, de ez inkább csak a szólóknál bukik ki. No meg a borító is elég vagány. Tipikusan az a jól megkomponált kép, melyet bármikor szívesen hordanék pólóként.
Bárhogyan próbálkozom, egyszerűen nem tudok többet kipréselni, sem ebből az albumból, sem ebből a cikkből, sem magamból. Az "Every Bridge Burning" tipikus esete a kizárólag a műfaj legnagyobb szerelmeseinek" típusú korongoknak. Abszolút nem rossz lemez, még én is azt vettem észre, hogy onnantól kezdve, hogy ráült a fülem arra, amit hallok, még egész jól is szórakoztam ezen. Viszont az általános megítélése nagyban függ attól, hogy ki és hogyan viszonyul úgy általában a stílushoz. Új rajongókat (teljesen biztos vagyok benne, hogy) nem fog bevonzani. Ahhoz nagyon tőrőlmetszett grindcore.
Emiatt egyébként én is igyekeztem nem nagyon túlekézni ezt a lemezt, csak simán elkönyveltem magamban, hogy ez továbbra sem az én világom. Nekem túl rövid, túl egyhangú. Egyszerűen nem én vagyok a célközönség. Abban viszont biztos vagyok, hogy akik viszont ebbe a rétegbe tartoznak, azok imádni fogják.
5/10
Fotó: Hristo Shindov
