Lassan a végére érünk a hiánypótlásnak: kínkeservesen, de sikerül behozni az évközi elmaradást, melynek egyik leginkább neuralgikus pontja volt eddig a svéd Tribulation harmadik albuma, a "The Children Of The Night", mely még áprilisban jelent meg a Century Media gondozásában. Elég kellemetlen a dolog, mivel nagyon sokat hallgattam év közben a korongot, de egyszerűen nem sikerült időt és energiát találnom a lemezkritika megírásához. Szerintem egyetlen év végi toplista sem lehet teljes a svédek produkciója nélkül, így most bepótolom mulasztásomat.
A Tribulation a kétezres évek közepén indult standard death metal brigádként. Két albumot adtak ki: 2009-ben a "The Horror" címűt, majd 2013-ban a "The Formulas Of Death" korongot, mely már előrejelezte azt a változást, ami aztán a mostani lemezen ért be igazán. Nyoma sincs már a death metal gyökereknek, egyedül Johannes Andersson basszusgitáros/énekes hangja maradt meg emlékeztetőül.
A szokásos két gitár-basszus-dob felállást a billentyűsök (legfőképpen a Hammond-orgona) használata színesíti, automatikusan megadva egyfajta retro-rock érzületet a daloknak. Ha pedig a szándékosan hetvenes évekre fazonírozott gitár- és dobhangzást vesszük, akkor meg is kaptuk az album általános atmoszféráját, melyet - a lemezcímekből kikövetkeztethetően - alaposan áthat a horrorfilmek/könyvek síron túli hangulata.
A zene stílusa a gothic metal és a Blue Öyster Cult-féle art/dark rock keresztezéséből áll össze: rendkívül sötét, nyomasztó dalok sorjáznak a lemezen, a súlyosság pedig nem a gitárriffekből, hanem a dallamok komorságából és az énekhang depresszív jellegéből adódik.
Külön ki kell emelni a két gitáros, Adam Zaars és Jonathan Hultén teljesítményét: nem viszik túlzásba a szólózást, de ha tekernek egyet, akkor nagyon ízes dolgokat játszanak, lásd például a Holy Libations középrészén található dallamokat. Mivel a számok legtöbbje középtempós, az általuk szállított riffek is bólogatósak, kimértek, kísérteties hangulatúak: gyakran eszembe jutott az újjáalakulást követő Mercyful Fate, ott írtak a dánok ilyen jellegű témákat.
A Tribulation zenéjének semmi köze a mai színtérhez: hangszerelésben, dallamvilágban inkább a hetvenes évek elejéhez kötődnek, bár azért egy dolgot érdemes megjegyezni. A manapság divatos retro-rock/metal lemezek igazából egy dolgot árulnak el az ebben a stílusban mozgó zenekarokról, mégpedig azt, hogy ők hogyan képzelik el a hatvanas/hetvenes/nyolcvanas évek hangzását, nem pedig azt, hogy valójában milyen volt az az időszak. Egy soha nem létező, csak olvasmány- és lemezélményekből képzeletben összerakott világ ez, valamiféle párhuzamos univerzum: ha meghallgatjuk egy valóban akkori lemez dalait, észrevehetjük, hogy a mai retro-albumoknak igazából közük sincs azokhoz. Senki sem játszott olyan zenét akkoriban, mint ma a Tribulation, sem témáiban, sem pedig megszólalásában.
A svédek jó érzékkel választottak nótát a hivatalos klipekhez: a Strange Gateways Beckon és a Melancholia valóban a lemez két legerősebb tételei, dallamvilágukban és hangulatukban mindenképp. A korong első fele amúgy is a lendületesebb, mondhatni súlyosabb daloké, míg a második inkább a lassúbb, kifejtősebb, progresszív, pszichedelikus rockzenéé.
A "The Children Of The Night" album játékideje elég hosszú, majd' egy órás, de unatkozni nem lesz módunk a hallgatása közben. Az a fajta zene ez, mely azonnal döntés elé állít minket: vagy azonnal megtetszik ez a fajta zenei atmoszféra és utána már élvezettel merülünk el ebben a hangulatban vagy pedig ásítozni kezdünk és játsszon aztán bármit is a Zaars-Hultén gitáros kettős, semmi sem fog már meggyőzni minket. Akit viszont elsőre megnyernek maguknak, azoknak egy teljes világ nyújt felfedezni való izgalmakat és meglepetéseket, tele csodálatos dallamokkal és kalandozásokkal. Sokrétű, megunhatatlan album: a kérdés már csak az, hogy mit lép a negyedik lemezén a svéd Tribulation, mert eddig teljesen kiszámíthatatlanul mozogtak, a zenerajongók nagy szerencséjére.
9/10
