Ritkán okoz valami nagyobb örömöt annál, mint amikor egy addig gyakorlatilag ismeretlen új banda olyan debütalbumot tesz le az asztalra, amitől állkapocs lehull, száj tátva marad és az egyszeri recenzióíró csak bámul ki a fejéből és tátog, mint a partra vetett hal. A számtalan tucatprodukció, a rengeteg klónzenekar fénymásolóval szakmányban készített lemeze után szinte felszabadító élmény egy olyan, végletekig professzionális teljesítményt mutató és sok ötletes megoldással teli koronggal találkozni, mint a finn The Hypothesis bemutatkozó anyaga. Az "Origin" május 5-én érkezik az Inverse Records gondozásában és ha szereted a modern, dallamos, progresszív death metalt, akkor ez számodra az év albuma kell, hogy legyen.
A 2009-ben alakult csapat kreatív főnöke Juuso Turkki gitáros: a banda 2011-ben jelentkezett először egy EP-vel, majd több kislemezzel, melyeket fesztiválfellépések követtek Finnországban. A zenekar a finn Wacken Metal Battle tehetségkutatót is megnyerte és többek között olyan nevekkel turnézott együtt, mint a Swallow The Sun, a Scar Symmetry és a Wolfheart. Már önmagában ez is igen szép bizonyítvány, de a puding próbája az evés: számos olyan kiadós promóciós szövegbe futottam már bele, mely az egekbe magasztalt egy adott brigádot, aztán olyan tucatprodukció kerekedett ki az egészből, hogy a fal adta a másikat.
A The Hypothesis alapvetően olyan zenét játszik, melynek alapja az In Flames által a kilencvenes évek második felében/a kétezres évek elején kialakított dalszerkezet. Antti Seppälä énekes brutálisan hozza a hörgős részeket, de a tiszta ének részekkel sincs gondja. A melo-death stíluselemeiből az énekdallamok, refrének, verzék terén egyáltalán nem lép ki a brigád: jóféle, de modern, középtempós, eszeveszett alapriffeléssel kísért nóták ezek, ami viszont teljesen új megközelítés, az a billentyűsök hangsúlyos szerepe és az egészen elképesztő minőségű szólómunka a gitárok terén.
Gyakorlatilag a gitárjáték az igazi frontember szerepét veszi át a csapatnál: olyan témákat, önálló részeket hoz, hogy sok esetben teljesen más irányokat vesz a nóta, mintegy dal-a-dalban minden szóló. A tradicionális progresszív metal legszebb hagyományait követi a finn brigád: a Dream Theater vagy a Symphony X zenekaroknak is becsületére válna ez az instrumentális teljesítmény és most korántsem túlzok. Debütalbumtól egészen váratlan és zseniális teljesítmény ez: érdemes külön figyelni a billentyűs-gitáros összjátékot, mert ez is számos váratlan pillanattal lep meg minket.
Három megjegyzésem lenne a kilenc dalt tartalmazó, harmincnyolc perces koronggal kapcsolatban: egyrészt nagyon hiányzik róla egy-két atmoszferikusabb, lassabb, más hangulatú tétel, mely kiszakítaná a hallgatót a hasonló ütemű és sebességű, középtempós döngölések sorából. A pengeéles riffmunka majdhogynem djentes, de szinte mindegyik nóta alapja ez: itt is lehetne variálni egy kicsit. Végül pedig a refrének terén lehetne változatosabb a dalszerzés: Antti Seppälä képességei megvannak ahhoz, hogy a lelkét is kiénekelje, azaz nevükhöz méltóan tényleg dallamos death metal kerekedjen ki a dologból vokális fronton is.
Mindezek mellett ez egy egészen letaglózó színvonalú bemutatkozás, a fenti gyermekbetegségekkel együtt: ha ezt a minőséget képesek a jövőben is tartani, valamint megmarad ez a mindent elsöprő dinamizmus és lelkesedés is a zenekarnál, akkor nagyon komoly pályát futhatnak be a melo-death színtéren. Professzionális csapat professzionális hozzáállással: komoly meglepetés.
9/10
