Egy ideje már érlelgettem magamban ennek a cikknek az elkészítését. Soha nem voltam kimondott LP-rajongó, sőt, elég erőtejesen elmentek mellettem minden alkalommal, amikor találkoztam velük, amikor meg már mások próbálták megkedveltetni velem, akkor meg már nyakig merültem a death és a black metal nyújtotta (néha talán kicsit túlzottan kényelmes) világba, ergo, kimondottan immunissá váltam az ilyen rádiókompatibilisebb csapatokra. 

Beletelt tizenplusz évbe, mire eljutottam arra a pontra, hogy elkezdtem ténylegesen értékelni ennek a vitathatatlanul meghatározó csapatnak a munkásságát. Ennek a felismerésnek, és a nemrégiben megjelent új lemeznek az okán döntöttem úgy, hogy a "From Zero" (cikk ITT) kritika megírása után kicsit leltárba veszem a Linkin Park eddigi lemezeit. 

8. One More Light (2017) 

Az utolsó helyezettel szerintem az égvilágon senkit sem lepek meg. A 2017-es "One More Light" a tökéletes példája annak, hogy hogyan kell a saját művészi ambícióiddal teljes mértékben arcon köpni a stabil rajongó-követőbázisod. Ez az album abszolút vakvágány, összképét tekintve az elmúlt évek fényében meg inkább csak rosszabb lett. Nem azzal van itt az igazi gond, hogy lényegében popzenét kapunk LP logóval (bár egyesek szerint ez megállja a helyét fúziós rockként is, de ez nagyjából annyira helytálló, mintha azt mondanánk, hogy az online pornó valamilyen fénytörésben felfogható nemi életnek is), hanem hogy annak is szörnyen sekélyes és semmitmondó. 

Ennek az utóhatása sem maradt el, amint azt a történelem is bizonyítja. Elsöprő kritikai és közönségfelhördülés, néha koncerten zenekardobálás abban a pillanatban, amint elkezdtek bármit játszani erről a lemezről, és az egészre, mint afféle gyötrő töviskoszorú, még rájött Chester Bennington még azévben bekövetkezett öngyilkossága is. Ez a lemez és ez az időszak lényegében majdnem visszafordíthatatlanul lefejezte a Linkin Park-ot, ezért pedig igazán kár lett volna. 

7. A Thousand Suns (2010)

Az előző albumhoz hasonlít kicsit a 2010-es "A Thousand Suns". Talán ez volt a csapat első komolyabb elhajlása az eredeti önmaguktól. Túlnyomó többségben elektronikus, illetve visszafogottabb tételek kaptak helyet ezen a korongon. Ezt viszont már inkább képes vagyok fúziós rocknak elfogadni. Nem tartom végeredményben jó albumnak (sőt, a Blackout című dal a legrosszabb dal, melyet valaha hallottam, egy igazi semmilyenségével együtt is kifejezetten frusztráló öncélú zenei bűncselekmény), viszont ha úgy tekintem, hogy ez kísérletezős lemez volt, akkor azért attól elhatárolódnék, hogy egyértelműen rossznak mondjam. 

Tipikusan az a lemez, mely már nagyban támaszkodik arra a reményre, hogy a hallgató kellően nyitott az új és szokatlan dolgokra. Amennyiben az ember így viszonyul ehhez a kicsit több mint háromnegyed órához, akkor azért találhat itt magának kedvére való dolgokat. Azt meg, hogy a The Catalyst ennyire népszerű lett, kimondottan jogosnak érzem, tényleg tök jó nóta.

6. Living Things (2012)

A 2012-es "Living Things" igazából a két évvel korábbi "A Thousand Suns" irányát viszi tovább, de minden szempontból kiforrottabb és befogadhatóbb. Nem támaszkodik az album annyira a tiszta elektronikára, és sok ízében emlékeztet a 2007-es "Minutes To Midnight" korongraa. Megjelenésekor nem volt kimondottan egyöntetű a rajongók és a szakma hozzáállása a lemezhez, de ezt én mindig is az előző album okozta sokk utóhatásának fogtam fel. Ha nagyon osztályoznom kéne, amit a "Living Things" tud, akkor azt mondanám, hogy nagyon stabil közepes, időnként megdöbbentően erős pillanatokkal, melyek már hajszál híján jó lemezzé is tehetik. 

Az olyan tételek, mint a Castle Of Glass (amelyet a korosztályom elsősorban a Medal Of Honor - Warfighter című játékból ismerhet, nem mellesleg a klip cselekménye is 90%-ban erre épül, és tele van a játékból kimetszett jelenetekkel), vagy a nyúlfarknyi hosszal rendelkező, de brutális Ministry-hangulatot magából árasztó Victimized, esetleg a már-már bulidalnak is beillő Burn It Down teszik emlékezetesebb koronggá a későbbi Linkin Park-repertoárban. 

5. Minutes To Midnight (2007) 

Talán sokakat meglephet, esetleg fel is háboríthat, hogy a 2007-es "Minutes To Midnight" nem került magasabb helyre, de itt jön be a lista szubjektív mivolta. A "Minutes ...." merész elkanyarodás volt az első két lemez követte ösvényről. Bár még abszolút megvolt a "Hybrid/Meteora" szerű ízvilág, az összkép már sokkal slágeresebb, sokszor sokkal rádióbarátabb. Lényegében olyan ugrás volt az első két albumhoz képest, mintha mondjuk a Slipknot debütlemeze után egyből a Vol 3. következett volna. Egyfajta hirtelen hidegzuhany.

Az olyan dalok ismeretében, mint a Bleed It Out, a Leave Out All The Rest, a Given Up, vagy a What I've Done, azért nyugodtan kijelenthetjük, hogy a "Minutes..." kiállta az idő próbáját, és az is teljesen biztos, hogy a ma ismert Linkin Park-rajongótábor ezzel a lemezzel ismerte meg őket és vált rajongóvá.

4. The Hunting Party (2014)

Emlékszik-e még valaki arra, hogy 2014-ben volt egy Linkin Park-album? Emlékszik-e még valaki arra, hogy az év egyik legnagyobb slágere a Final Masquerade című dal volt? Emlékszik-e még valaki arra, hogy mennyire meglepően vastagabb, gitárközpontúbb volt ez a lemez? Egyáltalán, hallotta-e valaki ezt az albumot? Válaszolok helyettetek: nem, senki. Ez nagy kár. Ugyanis a "The Hunting Party" meglepően jól sikerült lemez volt a Linkin Park életművében és éppen csak lecsúszott listánk dobogójáról. 

Egy nagyon más albumról van szó, mint amit úgy általában megszoktak az emberek az LP-től. Mondjuk, ezen a ponton szerintem már egyszerűbb volt megszokni azt a csapattal kapcsolatban, hogy mindig minden változik. Ezúttal pozitív irányba. Nemrégiben hallgattam újra ezt a lemezt és megdöbbenve tapasztaltam, hogy mennyire jól működik a mai napig az összképe. 

3. Hybrid Theory (2000)

Okkal került ide ide ez a lemez. Tisztában vagyok vele, hogy klasszikus, tisztában vagyok vele, hogy korszakalkotó, és úgy általában istenek művéről van szó, de tartozom egy vallomással: a kultikus "Hybrid/Meteora" párosból nekem ez tetszik a kevésbé. Az olyan dalok révén, mint a Runaway, a záró Pushing Me Away vagy a Points Of Authority, évente többször is elő szoktam venni, de gyanítom, az olyen dalokat sem kell sokaknak bemutatni, mint az In The End, a Crawling, vagy a One Step Closer. Igazából nem hiszem, hogy most 2024-ben még bármilyen újdonságot lehetne mondani erről a lemezről 

Összességében elismerem minden vívmányát és kultikus szerepvállalását ennek a lemeznek, de valahogy ami ezután jött, azt minden szempontból jobbnak érzem. A "Hybrid Theory"-t sem gyanúsítanám túlzott kísérletezéssel, de itt még azért szegről-végről érezhető a debütalbumokat általánosságban körbeölelő "lesz ez még több is, jobb is" aura. 

2. From Zero (2024) 

Most többen valószínűleg azt gondolják, hogy direkt vannak szívatva, és szándékosan hullagyalázást követek el a Linkin Parkon, illetve személyesen Chesteren is. De nem, ez a lemez tényleg ennyire jól működik. Több dolgot is bebizonyított. Egy: az LP 2024-ben is képes releváns lenni. Kettő: hallgatnak a rajongókra és képesek önazonosak maradni, beáldozva a túlzott művészkedést. Három: Chester nélkül is 100%-ig Linkin Park a Linkin Park. 

Ez egy remekül összerakott, változatos, kicsit múltidéző lemez lett, és bár egyáltalán nem kezdték a nulláról, de a végeredmény simán az év egyik legjobbja. Azt nem tartom egyértelműnek, hogy 25 év múlva az emberek úgy fognak erre tekinteni, mint ma a "Hybrid Theory"-ra, ez így ebben a formában egy kifejezetten ígéretes feltámadás, és egy nagyon pozitív jövőképet fest a csapat számára. 

1. Meteora (2003)

Számomra a Linkin Park pályájának és zenéjének csúcsa egyértelműen a 2003-as "Meteora". Érezhetően bennük volt még a debütlemezük utáni elsöprő siker generálta lendület, úgyhogy fogták a "Hybrid..." eszenciáját és a következő szintre emelték, és ezzel megalkották diszkográfiájuk legjobb darabját. 

Már a nyitó Don't Stay megvillantja a lemez karmait, és onnantól csak felfelé vezet az út. Az olyan tételek, mint a From The Inside, a Numb, a Hit The Floor vagy az egyik abszolút legjobb daluk, a Easier To Run gyakorlatilag megkerülhetetlen művé teszik a "Meteora"-t a 2000-es évekből.

Ami még kiemelkedővé teszi ezt az albumot, hogy technikailag olyannyira jól öregedett, hogy hangzásra olyan, mintha ma adták volna ki. Most mondanám, hogy a teljesség kedvévért mindenki a jubileumi újrakiadást hallgassa, de az sajnos annyit nem ad hozzá a nagy egészhez, hogy megérje a plusz időráfordítást. Maga az alapmű is bőven van annyira ütős a mai napig, hogy frissnek és újszerűnek hasson.