A 2011-ben elstartolt svéd rockbanda, a Blues Pills lemezről lemezre egyre inkább sodródik abba az irányba, amelyet mindig is elvártam volna tőlük. A csapattal már a megalakulásuk óta szimpatizálok, viszont minden eddig megjelent anyagukkal kapcsolatban rendszerszintű hiányosságok tárultak elém, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Titkos favoritjaim amúgy, akiktől egy olyan albumot remélek, hogy abba a rock/metal világa úgy beleremeg, mint anno a Doors által megpengetett akkordoktól a ’60-as évekbeli Venice Beach.
Felvetődhet tehát a kérdés: mi a jó francot akarok egy olyan bandától, amelyik még egyetlen lemezével sem érintett meg igazán? Úgy érzem, hogy mindezek ellenére ott van bennük a potenciál, mely előbb vagy utóbb, de ki fogja termelni azokat az anyagokat, melyekre szomjazom már egy ideje. Jelentem, a csapat legújabb nagylemeze, a „Birthday” - mely augusztus 2-án jelent meg a BMG gondozásában - már döngeti a kapukat, de úgy is fogalmazhatnék, hogy a korong az általam várt minőség előszobája (előző korongjuk kritikáját ITT találod).
Persze elintézhetnénk őket azzal, hogy izzadtságszagú retro rockot játszanak, esetleg valamelyik kedvencük ócska másolatai. A retro rock még meg is állja a helyét ebben az esetben, de a görcsösség egyáltalán nem jellemző rájuk. Azt pedig, hogy másolnának bárkit is, szintén nem lehet rájuk húzni. Amúgy meg modern felfogásban tolják a hatvanas-hetvenes évek korszellemében fogant rockzenét.
Tökéletes példa erre az album nyitánya, a címadó Birthday: az energikus, pörgős nóta magán hordozza a régi idők stílusjegyeit, de kötve hiszem, hogy bárki is azt hinné ennek hallatán, hogy egy régi bandával van dolga. Ez a frissesség mondjuk már a kezdetek óta velük van és talán ez az egyik olyan tényező, mely miatt kiemelkednek az átlagos bandák közül.
Egyébként olyannyira populáris a dalok szerkezeti felépítése, hogy mindegyik szám rádiókompatibilis. Ezt annyira nem preferálom, simán beleférne a zenészek részéről egy kis elhajlás, jammelés vagy virtuozitás, bármi olyan, ami eltéríti egy kicsit a dalok rádióbarát ívét (ha nem is mindegyikét). Itt van példának okáért a Don't You Love It: ez a dal például ordít egy kiadós gitárszóló után, ami szinte alap lenne és még a kompaktságát sem veszítené el tőle.
A balladisztikus dolgokat leszámítva szinte mindegyik daltól táncra lehetne perdülni, vidám, energikus szerzemények teszik ki az album nagy részét. Nem tudom, hogy a fiatalokat mennyire kapta el a Blues Pills zenéje, a frissessége és a pozitív töltése mindenesetre vonzó lehet a számukra. És valahol még a lázadás egyik eszköze is, hiszen rockzene (bár 2024-ben már ez is simán megkérdőjelezhető).
És ha már a balladisztikus vonalat megpendítettem, akkor egyértelműen a Top Of The Sky című kompozíciót kell felhoznom, hiszen ez a legjobban sikerült dal, mondhatni, az egész albumon. Ennek a számnak olyan íve van, hogy ezzel a hőskorban a szupersztár státusig meg sem álltak volna. Hát igen, ennyit számít, hogy már nem 1970-et mutat a naptár.
Összegzés: a Blues Pills lemezről lemezre egyre jobb lesz, a zenéjük populáris jellege pedig oda is elkormányozza a banda hajóját, ahol nem csak a rockzenét kedvelő emberek szállnak vízre. Nem tudom megjósolni, hányszor fogom még elővenni a későbbiekben, mindenesetre most nagyon jólesett végigpörgetni.
9/10
