Az olasz Fleshgod Apocalypse azon kevés csapatok között van, melyeknek minden új megjelenését gyermeki lelkesedéssel tudom várni. Ez egyfelől a megalapozottan magas elvárásoknak köszönhető (lényegében egy rossz albumuk nincs, és még az általam leggyengébbnek tartott 2013-as "Labyrinth" is egy bőven 7-8 pontos lemez), másfelől mindig is perverzióim voltak az egyedi zene kombinációk, és ezt nálam az olaszok képesek maximumra járatni.
Legutóbbi albumuk, a 2019-es "Veleno" (a cikket ITT találod) mai napig az egyik kedvencem, nem csak a bandától, de úgy de facto a tech-death műfajban. Most ilyen-olyan okokból azért elég sok idő telt el két album között. Volt közben egy világjárvány, nemrégiben az énekes Francesco Paoli majdnem ott hagyta a fogát egy hegymászáson (ez egyébként a lemez központi témája is, de erről majd később) és közben a zenekar is rövidebb lett egy basszerossal (erről is majd később). Ilyen körülmények között joggal tevődik fel a kérdés, hogy mennyire sikerülhet jól a következő soralbum. Nézzük, milyen lett az "Opera".
Az album címéhez passzolóan az intróként szolgáló Ode To Art (De' sepolcri) egy rövid, de nagyon hangulatos, már-már musicalszerű felvezetés, melyben Veronica Bordacchini újfent bebizonyítja, hogy a lehető legjobb dolog, ami valami a csapattal történt (meg a lelkemmel). Kicsit andalító összképet ad a dal, de ez pont arra jó, hogy a soron következő I Can Never Die egy szenesvagon romantikus gyengédségével csókoljon szájon. Ez a dal már korábban publikálva lett, de akkor és ott valahogy annyira nem talált utat hozzám, de most párban az album nyitányával egészen más hatást kelt. Van egy enyhe "King" albumos érzete, és ez pluszban jót tesz neki.
A következő tétel a Pendulum. Anno ezt mutatták be először a lemezről, és ez már akkor is nagyon betalált. Önmagukhoz mérten talán egy kicsit egyszerű a dal, de olyan húzása van, mely az egészet elviszi a hátán. Ez kérdés nélkül az egyik kedvencem lett.
A Bloodclock egy hagyományosabb Fleshgod-dal, lényegében bármelyik albumon rajta lehetne. Nem rossz nóta, de valahogy ez most nem hagyott akkora nyomot. Nyomokban az "Agony" lemezt idézi, de annál talán egy kicsit kevésbé arcbamászós az összképe.
Hasonló érzések keringenek bennem az At War With My Soul kapcsán is. Annyival másabb a helyzet, hogy ez azért egy fokkal előbb férkőzött be az agyamba. Egyébként egy kifejezetten húzós őrlésről beszélünk, mely nem hiszem, hogy sokáig marad a koncertprogram része (már ha egyáltalán), de addig egy kifejezetten jól működő mosh pit nóta lesz. A Morphine Waltz a lemez egyik legegyedibb dala. A kifejezetten hisztérikus verzék eddig nem voltak különösebben jellemzőek a csapatra, de itt határozottan hozzáadnak az összképhez. És még bizonyos megvillanásaiban a gárda The Violation című dalát is megidézi, ami nem tudom, hogy szándékos volt-e, mindenesetre nagyon jót tett az általános hangulatomnak.
Elérkeztünk az album csúcspontjához, a Matricide 8.21 című dalhoz. Ez a tétel egyszerűen tökéletes. A lemez legszebb dallamai jelennek itt meg, és egy olyan átható hangulat, mely felfoghatatlanul ragadóssá teszi ezt a tételt. Lényegében a The Forsaking óta a legjobb dal, amit írtak. Ha ez nem kap helyet a programban, akkor komoly depresszióba fogok süllyedni.
A Per Aspera Ad Astra leginkább az At War With My Soul vonalát viszi tovább. Egy rettentően zsigeri dal, talán még önmagukhoz képest is kompromisszummentes, viszont ennek a nem egész háromnegyed órának a legepikusabb részei is ebben a számban vannak. A Till Death Do Us Apart a katarzis. Ez a tétel szállítja a lemez drámai mélységeit, és mint olyan előre talán furcsa lehet a sokkal doomosabb megoldások miatt, de tipikusan az a dal, ami meghálálja a belefektetett időt. Ezután már csak egy rövid lezárás, ami maga az album címadója is, az Opera. Ez egy nyugodt hangvételű, nagyon lágy instrumentális szösszenet, de nagyon szépen lekerekíti az eddig hallottakat.
Nem vagyok benne 100%-ig biztos, hogy ez egy konceptalbum, de az, hogy Paoli majdnem életét vesztette egy hegymászóbalesetben a közelmúltban, az maximálisan áthatja a lemezt. Persze ez valahol nem meglepő. Ha az ember átél egy ilyen durva halálközeli élményt, akkor azt óhatatlanul is ki akarja adni magából valahogy. Egy kicsit minden szerzeményben benne van ez, de például az elsőként bemutatott Pendulum, az egy az egyben erről szól.
A másik masszív történet mostanában a zenekar mögött a basszeros Paolo Rossi távozása, ez persze normálisan meg lett indokolva, nehéz szívvel, de el is fogadtuk a helyzetet, de engem azért csak nem hagyott nyugodni, hogy mégis milyen lesz az összkép Rossi nélkül. Teljes megdöbbenésemre alig érezhető a hiánya. Persze feltűnik, hogy nem halljuk a hangját (ugye a tiszta ének nagyobbik részéért ő volt a felelős), de bőven be lett hozva a lemaradás azzal, hogy Veronica meg a korábbinál is sokkal többet énekel.
Összességében remek lemez lett az "Opera". Kimondottan örülök, hogy az eltelt öt évben (amiből legalább kettő totális üresjárat volt globálisan) az olaszok nem csak a hajszálaikat számolgatták. Ezen az anyagon minden belefektetett perc érződik. Igen, vannak kevésbé fogós dalok, de ezek inkább ízlésbeli eltérések miatt alakultak így számomra, mert még azok is példaértékűen ki vannak dolgozva. Nem egy hibátlan korong az "Opera", de tökéletes bizonyítéka annak, hogy a Fleshgod azon kevés csapatok között van, melyeket egyszerűen képtelenség derékba törni.
9/10
