A Nuclear Blast kiadó március 27-én jelenteti meg a finn Nightwish nyolcadik stúdióalbumát. A lemez kulcsfontosságú a csapat jövőjét illetően, mivel Tuomas Holopainen és társai az elmúlt jó pár évben sok olyan döntést hoztak, melyek megingatták a Nightwish korábban kikezdhetetlennek tűnő és hitt pozícióit az európai metal színtéren. Nagy kérdés volt, hogy hogyan próbálják megtörni a lefelé tartó spirált. Nos, a válasz: vissza a gyökerekhez, de csak módjával!
Amit a finn csapat 1996-os indulása óta elért, az előtt le a kalappal. Az újgenerációs metal bandák közül messze ők a legsikeresebbek, pályafutásuk során világszinten körülbelül 8 millió hanghordozót adtak el, ez albumonként átlagban majd' egymillió, ami gyakorlatilag elérhetetlen szám nem csak a mai európai, hanem az amerikai rockcsapatok számára is. Olyan stúdiós költségvetéssel (több százezer euró lemezenként) és körülmények között (több országban rögzített albumok, komplett kórusok és szimfonikus zenekarok részvételével) dolgoznak, melyek az egész könnyűzenei műfajban (beleértve Madonnát, Rihannát, Beyoncét, stb., sajnos schläger-témában itt leragadtam) csak nagyon keveseknek adatnak meg. A Nightwish (tetszik-nem tetszik) az európai metal zászlóshajója, tulajdonképpen az egyetlen előadója, melynek sikerei hozzámérhetőek a popszakma szereplőinek sikeréhez.
A 2004-es "Once" albumon szerepelt utoljára Tarja Turunen, aki egy személyben testesítette meg a Nightwish stílusát: operás-női énekes, szimfonikus power metal európai módra. A Tarja-korszakban a zenekar fokról fokra, lépésről lépésre erősödött és a 2000-es évek közepére gyakorlatilag egyedül tette a "female-fronted (csúnya magyarsággal: frontcsajos) metal" műfaját elismertté és azóta teljesen túljátszottá és kiüresedetté. A Tarjával készült utolsó lemez volt e korszak legsikeresebbje, a róla kimásolt Nemo kislemez volt a csúcs, amit abban a felállásban a Nightwish elért.
Majd 2005-ben jött a mindkét oldalról kimerítően dokumentált szakítás, a jó pár éves énekesnő keresés és végül megérkezett a svéd Anette Olzon, akivel a 2007-ben készült "Dark Passion Play" meglepetésre óriási sikernek bizonyult, világszerte kétmillió példányban kelt el, letarolt a metal színtéren szinte mindent. A rajongók és kritikusok megosztottak voltak: sokan pop-metalt emlegettek, nem is alaptalanul, mert a Nightwish zenéjében valóban a populárisabb vonal vált hangsúlyosabbá, kiegészülve Anette Olzon simulékonyabb, valahogy hajlékonyabb hangjával. A stúdióban kiváló teljesítményt nyújtó énekesnő azonban az iparági pletykák szerint a koncerteken már kevésbé kiegyensúlyozott produkcióval lepte meg a közönséget.
A vele készült 2011-es "Imaginaerum" album ismét más irányt vett, filmzenésebb, gyakran szinte musicales vonalat követett és bizony az általános kifáradás jeleit mutatta. A zenekar a lemez témájához illeszkedően egy teljes mozifilmet is készített, egymillió eurós (!) költségvetéssel, mely összeget a Nightwish saját zsebből fizetett. Ezek bizony már a megalománia jelei, de csak ezt követően billent meg az addig egy irányban húzó szekér. Az "Imaginaerum" korong nem váltotta be a hozzá fűzött komoly reményeket, fele annyi kelt el belőle, mint elődjéből (bár ez még mindig egymillió hanghordozót jelent!), és a promóciós turné sem volt egyértelmű diadalmenet. A Nightwish gyorsan levonta a tanulságot és 2012-ben megváltak a svéd énekesnőtől is, szintén megkérdőjelezhető körülmények között.
A történtek még furcsább fordulatot vettek, amikor 2014 elején Tuomas Holopainen megjelentette első szólólemezét Donald kacsáról vagy Dagobert bácsiról, már nem pontosan emlékszem. Mindeközben a zenekar a koncertezést a turné közben szerződtetett holland Floor Jansen énekesnővel folytatta, aki minden gond nélkül vette át immár harmadikként a nehéz posztot. A lemezfelvételek is elkezdődtek, majd elképesztő promóciós munka vezette fel a korongot, tizennégy videóban követhettük nyomon a zenekar munkáját, az első ötlet felbukkanásától a kislemeznóta kiválasztásáig. Érezhető volt, hogy a Nuclear Blast is tudja: vízválasztó lesz az "Endless Forms Most Beautiful" fogadtatása. És most megérkezett az új album, melyet az európai szaksajtó úgy harangozott be, hogy az a Nightwish legmetalosabb lemeze az elmúlt évtizedből.
Nos, ez igaz is, meg nem is. Az olyan dalok, mint a Shudder Before The Beautiful, a Weak Fantasy, a Yours Is An Empty Hope (ez utóbbi különösen, hiszen ráfért volna akár egy újabb kori Dimmu Borgir korongra is) vagy éppen a címadó szerzemény a kétezres évek eleji Nightwish receptet idézik egyszerű, de hatásos power riffeléssel, drámainak szánt szintifutamokkal és szárnyaló női énekkel. A többi nóta valahol a balladák és a pop-metalosabb vonulat határmezsgyéjén fekszik, jó példa erre az Alpenglow, középtempós nyomulásával, illetve az Our Decades In The Sun, érdekes, néha kicsit kísérteties vokáltémáival.
A gitár szerepe szinte teljesen a ritmusozásra, abban is a dallam követésére szorítkozik, a szólók hiánya feltűnő és sajnálatos. Troy Donockley népi hangszeres immár teljes jogú tagja a csapatnak, de sajnos nem igazán ad hozzá a zenei mondanivalóhoz, mert ezerszer hallott, kelta folkos dallamai szinte kötelező összetevői a new age/world music kiadványok ezreinek szerte a világban.
Megtévesztő volt az első kislemezdal kiválasztása is még februárban, mert az Élan egyáltalán nem jellemzi jól az új lemez hangulatát, gyakorlatilag az egyetlen, a korongon található tisztán popballada.
A lemez 78 perces, ebből a záró The Greatest Show On Earth önmaga egy 24 perces, ötrészes szerzemény, illetve a The Eyes Of Sharbat Gula egy hatperces instrumentális tétel. Bőven volt tehát tér Tuomas Holopainen számára, hogy kiélje filmzeneszerzői hajlamait. Mert hiába van az új korongon 3-4 tényleg rockos szám, sajnos az utolsó, majd' félórás szerzemény hallgatása közben nálam elszakadt a cérna. Teljesen úgy éreztem magam, mintha a Gyűrűk Ura bármelyik részének közepébe csöppentem volna és csak a filmzenét hallgatnám. Valljuk be, a filmzenék kiegészítő termékek, önmagukban nagyon ritkán érdekesek: ha jó minőségűek, akkor nem vesszük észre őket, ha rosszak, akkor viszont bosszankodhatunk. De ritkán ülünk le, hogy meghallgassuk az átkötő zenéket, hangeffekteket, stb. Márpedig a Nightwish új lemezének legalább harmada ilyen filmzenés tartalom, melyek nem állnak össze koherens számokká.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az egész lemez tulajdonképpen konceptalbum, témája pedig az evolúció, erős valláskritikai (főleg kereszténykritikus) éllel. Nincs történet, hanem fapados filozófiai, tudományetikai utazásra indulunk egy finn metalcsapat értelmezésében. Nos, minden tiszteletem az emelkedett mondanivaló iránt, de számomra nem egészen világos annak célközönsége.
Nem véletlenül illesztettem be a lemezkritikába a Nightwish három korszakának egy-egy emblematikus nótáját. Számomra szembeszökő az új dal ötlettelensége, és sajnos a friss album is sajnálatosan híján van az Amaranth vagy akár a Bye Bye Beautiful kaliberű slágereknek. A jó nótákat nem lehet pótolni kétszáznegyvennyolc tagú szimfonikus zenekarral, illetve háromszázkilencven tagú kórusokkal vagy ötezer hangsávnyi monumentalitással. Vegyes anyag lett az "Endless Forms Most Beautiful": ott van három-négy húzósabb, metalosabb szerzemény, de azok is ismerősek már a korábbi albumokról. Találhatunk még két-három ötlettelen balladát, a többi pedig nettó filmzene, mindez pedig 78 percben elnyújtva.
Nem tudom, hogy pontosan mi volt a Nightwish szándéka az új koronggal. Olyan érzésem van, mintha a csapat zenei agyának és főnökének, Tuomas Holopainennek már kicsit elege lenne ebből az egész rockbizniszből és sokkal szívesebben dolgozna a stúdióban, filmzenék komponálásával töltve munkaóráit. Láthatóan és hallhatóan nagyobb szívvel dolgozott saját tavalyi szólólemezén, mint ezen az albumon. Rutinmunkának tűnik most a Nightwish, robotpilóta üzemmódban, ámbár vérprofi zenészekkel és produkcióban előadva.
7/10
