Az európai szimfonikus metal, kiváltképp ha azt az operás énekesnő/hörgő frontember párossal felálló együttesek adják elő, az utóbbi másfél évtized legagyonjátszottabb műfajává vált. Szó szerint százszámra akadnak Brazíliától Kelet-Timorig olyan bandák, akik a Nightwish által valamikor a '90-es évek közepén elindított hullámot akarják ki tudja hányadik későn érkezőként meglovagolni. Olyannyira kőbe vésték már a stílus klisékódexét, hogy attól eltérni nemcsak hogy nem ajánlatos, hanem szó szerint lehetetlen, mert maguk a zenészek is oly mértékben túlhallgatták ezt a fajta zenét, hogy automatikusan pakolják tele a lemezeiket az ezredjére hallott megoldásokkal, a rajongók pedig megkövetelik - újra és újra - ugyanazt a rendkívül szűk zenei mezsgyén mozgó dallamvilágot és epikus hömpölygést meg álkomolyzenei betéteket, illetve musicales frázisokat, melyek csak a stílus szerelmeseiből csalnak elő olyan ámult mondatokat, mint az "öregem, százhúsz fős vonószenekar!" és "kilencvennyolc gitársáv, érted, kilencvennyolc?!"
A Napalm Records május 8-án fogja megjelentetni a nemzetközi tagsággal felálló, de norvég gyökerű Sirenia hetedik nagylemezét. A dobosuk chilei, az énekesnőjük spanyol, a csapat zenei agya/dalszerzője/gitárosa, Morten Veland pedig norvég. Természetes a Nightwish-ra utaló párhuzam: hasonló műfaj, többszöri énekesnőcsere, valamint a brigád mögött álló egyetlen zeneszerző, aki tulajdonképpen saját projektjeként/gyermekeként kezeli a produkciót. A zenehallgató szerencséje, hogy a Sirenia esetében ez a zenei guru éppen a gitáros, nem pedig a musicales-filmzenés rögeszméjében egyre jobban elmerülő billentyűs. Itt rejlik a legfőbb különbség a két együttes zenéjében: míg a finnek egyre távolodnak a gitáralapú metaltól, a Sirenia zenéjének alfája és omegája még mindig a riffek, a szólók, bár aggodalomra adnak okot az új lemez olyan szerzeményei, mint például a Sons Of The North vagy a Contemptuous Quitus, amiben már a teljesen hatásvadász és feleslegesen céltalan musicales-filmzenés betétek/átkötések is döntő szerepet kapnak.
Előre kell bocsátanom, hogy két olyan objektív akadályba ütköztem, amely sajnos negatívan befolyásolta a lemezkritika megírását. A Napalm Records a promóanyagait eddig szinte hibátlan és tökéletes minőségben küldte meg, de ennek az albumnak a meghallgatása konkrétan fülfájást okozott, olyan torz és nyers volt a hangzás. Nos, csak remélni merem, hogy a megküldött anyag volt ilyen, de miután meghallgattam a csapat első hivatalos videóklipjét (melynek hangminősége ugyanolyan, szinte megdöbbentően rossz), gyanítom, hogy a keverésnél szúrhattak el valamit, de nagyon. A kislemeznóta ilyen kaliberű csapatnál megengedhetetlen módon szinte hamisnak hat, az éneksávok és a gitárok a refrénnél mintha két külön nótát játszanának. Sajnos ez több dalban is előfordul: a berobbanó kórusok teljesen elnyomják a többi hangszert, gyakran túlvezérelt néhány sáv, szóval mintha itt komolyabb problémák húzódnának meg a háttérben. A másik gondom Ailyn, az énekesnő: egyszerűen ehhez a stílushoz vékony és erőtlen a hangja, hiába triplázza-négyszerezi meg a sávját a hangmérnök. Amennyiben ismét a keverés lenne ebben is a ludas, természetesen az előző mondatom ignorálandó.
A zenekar a saját stílusát a gothic rock és a szimfonikus metal keverékeként írja le. Bár szövegvilágában mindenképpen az előbbihez kapcsolódik, de zenei téren ennek nem tapasztaltam semmilyen jelét. A dalok sokszor a kétezres évek elején virágkorát élő szimfonikus black metalban gyökerező riffekre és dallamokra épülnek, kiegészülve a már fentebb említett finn együttes énektémáival és manírjaival. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy miért kell a hasonszőrű brigádoknak minden második dalban gregorián kórusbetéttel vagy latin nyelvű kora-középkori egyházi kórustémákkal felturbózni a nótákat. Ezzel lesznek komolyzenések? Vagy mert a latin nyelv olyan rejtélyes, mivel senki sem érti? Örök talány és rettenetes klisé marad már ez, úgy vélem.
Az első instrumentális intrót nem számítva tíz dalból áll a korong, melyek mindegyike 6-7 perc hosszúságú. A leginkább szerethető részek a gitárszólók és a gitártémák, a hatásvadász szintifutamok rendkívül fárasztóak tudnak lenni. Mint fentebb említettem, Ailyn énekesnő hangja híján van a kellő erőnek és érzelemnek. A legfájóbb hiányossága azonban az albumnak, hogy nincsenek megjegyezhető dallamok. Összemosódik az egész lemez, a számok nem igazán különülnek el egymástól jól megkülönböztethető módon. Sokadszori meghallgatás után sem emlékeztem egyetlen konkrét refrénre sem, csak egy tétel ragadt meg a fejemben, mégpedig a Serpent, mely messze az album legjobb nótája. Gitárvezérelt, kellő húzása van és itt fedezhetők fel a legkevésbé azok a megoldások, melyek a többi dalban olyan zavaróak.
Maradva a Nightwish zenekarra vonatkozó párhuzamnál: a Sirenia lemeze számomra szimpatikusabb, erőteljesebb, gitárorientáltabb, mint a finnek legújabb albuma, viszont a produkció minősége, a korong hangzása, az énekesnői teljesítmény a Nightwish esetében legalább két klasszissal jobb. Azonban a műfaj kedvelői vagy a zenekar rajongói minden bizonnyal meg fogják találni mindazokat az elemeket a norvég zenekar új korongján, amiért szeretik ezt a stílust.
7/10
