Ha van olyan formáció, amely úgyszólván megkerülhetetlenné vált a szimfonikus metal berkein belül a Nightwish, az Epica, a Therion vagy a korai Within Temptation mellett, az minden bizonnyal a Sirenia. A zenekart az a Morten Veland alapította, akinek nevéhez a Tristania 1996-os létrejötte is köthető, majd együttesét 2001-ben elhagyva született meg ez a csapat.
Nem kevesebb, mint négy énekesnőt fogyasztott el a zenekar az elmút két évtized során, kezdve Fabienne Gondaminnal, akit az első, "At Sixes And Sevens" (2002) című albumon hallhattunk, ám ő csak session-zenész volt a lemezen, őt egy évvel később Henriette Bordvik váltotta. Az akkor 18 éves norvég lány a 2004-es "An Elixir For Existence" című korongon énekelt, 2006-ban érkezett az ő helyére a dán Monika Pedersen, aki egy album után ("Nine Destinies And A Downfall" - 2007) kereket oldott.
2008 folyamán egy spanyol szépség, Ailyn került a mikrofon mögé, aki rekordhosszúságú ideig erősítette a bandát - 2016-ig dolgozott a srácokkal, majd személyes ellentétek miatt neki is távoznia kellett. Vele négy albumot ("The 13th Floor", "The Enigma Of Life", "Perils Of The Deep Blue", "The Seventh Life Path") rögzítettek, majd az ő kilépésével egy időben látott napvilágot a hír, miszerint a frontasszonyi posztot a zenekar egyik kóristája, Emmanuelle "Emma" Zoldan örökölte meg. Alig pár héttel a bejelentés után megjelent a "Dim Days Of Dolor", ezt követte a 2018-as "Arcane Astral Aeons", majd 2021-ben került boltokba a "Riddles, Ruins & Revelations" (recenziónk ITT olvasható).
Őszintén szólva, a Monikával felvett album annyira nem fogott meg, csakúgy, mint az Ailyn-éra kiadványai, noha mindkét hölgy kellemes hanggal lett megáldva, de... valami hiányzott. A francia Emma érkezése friss energiákat hozott a csapatba, lévén jóval erőteljesebb torokkal rendelkezik, mint elődei, ám a "Dim Days Of Dolor" mégsem ütött akkorát. Legalábbis nekem nem.
Mintha egy kicsit elkapkodták volna a felvételeket, kicsit olyan volt, mint egy gyomorrontás. Előételnek kihoztak két erős klipes dalt, a többi viszont erőteljesen a töltelék-jelleget idézte. Az "Arcane Astral Aeons" viszont aratott, nemcsak nálam. Akkor azt mondtam, ez a Sirenia karrierjének eddigi csúcspontja. Erővel teli, szenvedélyes dalok, katartikus élmény minden szerzeményben. Na, valami ilyesmit vártam a "Riddles, Ruins & Revelations"-től is, ami azonban elmaradt. Olyasvalami volt érezhető a lemezen, mint amikor a kedvenc kajádból kihagynak egy fontos hozzávalót. Vicces, de nekem a Desireless-feldolgozás Voyage Voyage tetszett leginkább. Tisztességes iparosmunkát végzett a zenekar, de nem volt meg benne az energia, ami az elődjében igen.
Május 26-án jelent meg a zenekar "1977" címre keresztelt új nagylemeze. Emma elmondta: mind ő, mind Morten ebben az évben születtek, és a kilométer hosszúságú albumcímek helyett most valami egyszerűbbet akartak. Előzetesként a Tanita Tikaram-feldolgozás Twist In My Sobriety jött ki, majd a Deadlight, harmadikként pedig a Wintry Heart.
Remekül hozza a szimfonikus metal minden stílusjegyét a dalcsokor, viszont most elmaradnak a kórusok, ami igazából egyáltalán nem baj, sőt. Így sokkal inkább érvényesülhet Emma csodás hangja, és itt kell megragadnom az alkalmat, hogy elmondjam, a Sireniának a büdös életben nem volt még ennyire jó énekesnője, aki mezzoszopránként egyaránt tud éteri magasságokba emelkedni és pokoli mélységbe is ereszkedni - utóbbira a Twist In My Sobriety a legjobb példa.
Túl nagy különbség nincs a dalok felépítésében, hangzásvilágában az eddigiekhez képest, ám a kevesebb kórus mindenképpen üdvös. Ami azonnal feltűnik, hogy jóval gitárcentrikusabb, mint az előző album. Igen, tudom, mostanában nagy divat lett a modern, hovatovább néha poposabb elemekkel eljátszadozni, de valljuk be, ez a vonal nem minden zenekarnak áll jól. Így járt a Sirenia is, véleményem szerint a poppal való kísérletezés elég balul sült el. Szerencsére ez csak nyomokban fedezhető fel a "1977" dalaiban, és már csak ez megér egy pontszámmal többet.
Kapunk viszont, mint írtam, rengeteg gitárt, erőteljes dobokat, még a könnyedebbnek szánt szerzemények sem hatnak üresnek, mert az ötletesség ott van bennük, ilyen például a Dopamine, a fent említett Deadlight vagy az ABBA-t idéző zongoradallamokkal megtűzdelt The Setting Darkness. A drámai felvezetővel induló Nomadic lesz az egyik legnagyobb bulisláger, ez biztos, amelynek a refrénjét egy emberként fogja üvölteni a tömeg. Apropó, a zenekar szeptember 17-én a Barba Negra vendége lesz a Dark Sarah és az Amberian Dawn társaságában.
Keménykedésből sincs hiány, a Deliriumban végre hallhatjuk Morten hörgését is, amelyből lehetett volna több is. Talán ez a korong gyenge pontja, a férfihang minimalizálása, de ennyi baj legyen. Hasonló kaliberű a Fading To The Deepest Black is, amely ötvözi a keménységet és a lágyságot. A másik hasonlóan nyers szerzemény pont a Tanita Tikaram-feldolgozás, amelynek eredetijét sokáig kultusz övezte, a rádiók retro-rovatában pedig minden bizonnyal ma is felcsendül. Nem hiányoznak az epikus refrének sem, remek példa erre az A Thousand Scars, vagy a kislemezként is kiadott Deadlight és Wintry Heart.
Morten végre összekapta magát és egy korrekt albumot hozott össze, a legutóbbi, érdektelenségbe fulladó "Riddles, Ruins & Revelations" után, mely inkább hatott egy pop-rock lemeznek, mint metalnak. Ahogy írtam, a dalok szerkezetében és felépítésében túl nagy különbséget nem érezni az előző lemezekhez képest, mégis mindegyiket áthatja egy különleges hangulat, és bár az "Arcane Astral Aeons" által felállított lécet nem verte le, és nem is ez a korong lesz a zenekar főműve, de mindenképpen egy szerethető, rendben lévő számcsokrot kapunk a "1977" képében.
8,5/10
