Szilárd meggyőződésem, hogy manapság egyszerűen túl sok album jelenik meg: túl nagy a zaj, a tehetségtelenebbek, de egyben hangosabbak, harsányabbak elnyomják a kevésbé ismert, de esetleg szenzációs teljesítménnyel jelentkező kezdőket. Már az is lehetetlen, hogy egy adott alműfajon belül meghallgassuk az összes megjelenést, nemhogy teljes, átfogó képünk legyen az egész rock/metal színtérről. A megoldás az lehet, hogy kiválasztott öt-hat kedvenc bandánk megmozdulását követjük nyomon, a többi csapat pedig eltűnik figyelmünk süllyesztőjében, mintha nem is létezne vagy pedig lemezkritikák révén szerzünk tudomást addig nem ismert zenékről. Remélem, most is éppen ilyesmi történik.

A korszellem egyre inkább a régi dolgok újrahasznosítása felé mutat, főleg a rock/metal zenék frontján, kár is lenne ezt tagadni. Legyen szó a nyolcvanas évek NWOBHM vagy thrash muzsikájáról vagy éppen a hetvenes évek retro-rock/blues alapú zenéinek felmelegítéséről, nem túlzás, hogy szinte tucatjával lehetne sorolni az ilyen megközelítéssel alapított és dolgozó csapatokat. Sokat elárul ez a mai rock-klímáról: ha pesszimista lennék, akkor a műfaj teljes kiüresedését, az egy helyben toporgást említeném, ha pedig pozitív, akkor inkább azt emelném ki, hogy mennyi fiatal, pályakezdő banda szerelmesedik bele ebbe a fajta zenébe, így bővítve az elkötelezettek táborát.

A Relapse Records június legvégén jelentette meg az amerikai Ecstatic Vision bemutatkozó albumát "Sonic Praise" címmel és a Philadelphia állambeli zenekar még messzebb tekerte vissza az időgép számlálóját. Az időpont, a forrásvidék valahol a hatvanas évek második felében, a hetvenes évek legelején keresendő: a még Syd Barrettel felálló, teljesen beállt Pink Floyd, a Hawkwind, a korai Soft Machine világa tárul itt elénk, beoltva egy jó adag Monster Magnet-életérzéssel. A pszichedelikus space rock tíz-tizenöt perces jammelései, a power trió felállás köszön vissza az Ecstatic Vision zenéjében.

A lemez egyik csúcspontja a nagyon súlyos, a középrészen még egy szaxofontémával is megtekert Astral Plane című tétel, mely olyan utazásra hív, ami nem akar véget érni. Hipnotikusan pulzáló basszusalap, szinte törzsi ritmusok zakatolnak a majd' negyedórás szerzeményben, de a dal olyan zseniálisan építkezik, hogy egy pillanatra sem fullad semmi sem unalomba.

Doug Sabolick énekes-gitáros hangterjedelme igen korlátozott, viszont igen hiteles és meggyőző, rekedtes, ráspolyos hangszínnel rendelkezik, amit maximálisan ki is használ. Jordan Crouse dobos fantasztikusan jó ütemeket pakol a nóták alá, teljesen bele lehet feledkezni ezekbe a ritmusokba, csakúgy, mint Sabolick érzéssel teli, ízes tekeréseibe, melyek gyakran átveszik az ének szerepét a dalok kibontásában. De Michael Field Connor basszusgitáros is kiemelt jelentőséggel bír, szinte külön ritmusszekciót alkot a dobos mellett: hangszere jól előre is van keverve, viszont az éneket előbbre lehetett volna hozni, mert gyakran szinte csak a háttérből szól, amúgy aláfestő jelleggel.

Sajnos a korong a végére egy kicsit ellaposodik, a címadó tételt izgalmasabbá lehetett volna tenni, kissé céltalannak tűnik, nem fut ki sehová, de a záró Cross The Divide elborult, keleties, indiai dallamai ismét egyenesbe hozzák a dolgot: olyan hangulata van ennek a nótának, mint amivel a kilencvenes években a borultabb britpop bandák (Supergrass - Sun Hits The Sky, Kula Shaker - Govinda) próbálkoztak anno, több-kevesebb sikerrel.

Mivel az Ecstatic Vision zenei megközelítése igen közel esik a fentiekben már említett Monster Magnetéhez, illetve számtalan ponton kapcsolódik a doom/sludge/stoner stílushoz is (igaz, áttételesen), nagyon sokan megszerethetik ezt a füstös, elszállt, mégis húzós, beborult zenét. A saját területén eddig az év albuma.

8,5/10