A két album között eltelt leghosszabb pihenőidő után tért vissza a brit Iron Maiden új lemezével. A "The Book Of Souls" egyből dupla album lett, bő másfél órás játékidővel, tele tíz perc körüli vagy afeletti számokkal, sőt, e korong tartalmazza minden idők leghosszabb Iron Maiden tételét is a tizennyolc perces záró "Empire Of The Clouds" képében. Van tehát mit hallgatni, emészteni. A korong kiadását beárnyékolta Bruce Dickinsonnak az év első felében sikeresen lefolytatott küzdelme a rákkal, emiatt a már tavaly elkészült korong kiadása is érthető okokból csúszott, de szerencsére ezen már túl van a frontember és a banda is, lépjünk mi is túl ezen. Milyen is hát a "The Book Of Souls"? Nagyon sok mindent fel lehet most, pár friss hallgatás után hozni, de kezdjük azzal, hogy az album hosszú. Bővebben: nagyon hosszú. A lemezkritika is az lesz.

A britek szinte főnixként éledtek újjá 1999-ben, karrierjük második fázisát a kiváló "Brave New World" albummal indították be, majd hároméves átlagban adták ki lemezeiket, melyek közül még "A Matter Of Life And Death" sikerült kiugróra, a többi kettő hozta a szokásos formát, de így egy évtized távlatából valahogy beleszürkülnek a háttérbe, nem is igazán tudnék kiemelni nótacímeket róluk. A csapat az évezredforduló óta szakított a rövid, ütős, slágeres nótákkal és átállt egy általuk és a szaksajtó által is előszeretettel progresszív rocknak nevezett stílusra, mely lemezenként egyre hosszabb dalokat eredményezett, így a korongok játékideje is szépen csúszott fel a sztratoszférába.

Nos, miután az együttes zenéjét kilencéves korom óta hallgatom és gyakorlatilag azonnal a rajongójukká is váltam, továbbá a Blaze Bayley énekessel készült két lemezt kivéve minden stúdióanyaguk ott sorakozik a polcomon, ki merem jelenteni, hogy az Iron Maiden nem pusztán egy heavy metal zenekar, hanem megtestesíti magát a műfajt: tette ezt a nyolcvanas években, amikor olyan sorozatot produkált, kezdve az 1980-ban kiadott címadó korongjukkal és bezárólag a "Seventh Son Of The Seventh Son" albummal, melyet szinte csak a Led Zeppelin vagy az AC/DC tudott minőségben hozni egy érával korábban a rockszíntér vonatkozásában. Egyszerűen elképesztő volt az a színvonalbeli egységesség, amit nyújtottak, mind a dalok, mind pedig az egész produkció tekintetében. Igazi aranykorszak volt az: egyszeri és megismételhetetlen.

Bár ők is hangsúlyozzák, hogy sosem fognak visszatérni már azok az idők (hogy is térhetnének?), de a gond az, hogy ha egy zenekar ilyen életművel rendelkezik, akkor bizony mindig a csúcsteljesítményéhez fogják majd mérni minden kiadványát. Ha mondjuk a "Piece Of Mind" vagy a "Powerslave" 10/10-es pontszámot ér, akkor hová fér be a "Dance Of Death" vagy a "The Final Frontier"? Vagy szinte ne is tekintsük egyazon életpálya részének ezt a két markánsan elkülönülő korszakot és húzzunk egy vonalat 1999-nél? Nem egyszerű a válasz és az új lemez sem könnyíti meg a dolgunkat.

Másfél óra, az bizony másfél óra: nem lehet megúszni, hogy rendesen rászánjuk az időt a Lelkek Könyvére, erre a koncepció nélküli kvázi-koncept albumra, melyben a megbújó vezérfonal a halál utáni lét, a nagy ismeretlenbe való átjutás, a lélek halhatatlansága. Két új megközelítés is helyett kapott a kreatív munkafázis során: egyrészt a "Dance Of Death" albumnál már egyszer alkalmazottak szerint minden zenekari tag részt vett a dalszerzésben (bár McBrain mester nem kapott kreditet, de gyaníthatóan neki is benne volt a keze néhány megoldásban), másrészt pedig ezúttal nem kész és jól begyakorolt nótákkal mentek be a stúdióba Kevin Shirley háziproducerükkel, hanem ott helyben, a határidő pozitív szorításában szülték meg a témákat. Így a lemeznek - a banda véleménye szerint mindenképpen - élő megszólalása lett, azaz frissebb és ropogósabb a végeredmény.

Kétfelé lehet bontani az albumot és most nem a két külön CD-re gondolok, melyen helyet kaptak a dalok. Az első csoportban vannak egyrészt a rövidebb, egészen a nyolcvanas évek hangulatát visszahozó, jól sikerült, gyorsabb, slágeresebb nóták (Speed Of Light, Where The River Runs Deep, Death Or Glory) meg a szintén rövidebb, de egészen új hangulatokat hozó, érdekes darabok (Tears Of A Clown, The Man Of Sorrows, If Eternity Should Fail, The Great Unknown).

A másik kosárba a hosszú, epikus, repetitív szerzemények kerülhetnek: a címadó The Book Of Souls, The Red And The Black, Shadows Of The Valley. Az utóbbiak mindegyikében benne van Steve Harris keze és sajnos meg kell állapítanunk, hogy ezek a nóták nagyon laposra sikeredtek. Ezerszer hallott triola-menetek, óóózás, a végtelenségig ismételt hangszeres betétek, iszonyatosan hosszú menetelések, melyeket egyedül a gitárszólók mentenek valamelyest.

Egyébként általánosan elmondható, hogy a dallamok és a dallamvezetés szerepét - hasonlóan az utóbbi pár albumhoz -  a gitárok vették át az Iron Maidenben. Nem tudom, mi ennek az oka, de az énektémák megírása egyszerűen nem megy: míg a nyolcvanas években külön varázslat rejlett pusztán abban, ahogy Dickinson elővezette azokat a melódiákat (amellett persze, hogy a Smith-Murray páros szólóit énekelni lehetett, de szó szerint), ezen az albumon is szinte végigbeszéli a hosszú, epikus dalokat. Ezek a maratoni játékidejű tételek pedig nem tűnnek másnak, mint egymás mellé rakott témák halmazának, így válik a The Red And The Black majd' negyedórássá.

A jó hír viszont az, hogy a rövidebb és érdekesebb szerzemények valóban frissek és újító jellegűek. Itt végre jófajta dallamok is előkerülnek, és a The Man Of Sorrows-t hallgatva e helyütt szeretnénk arra kérni Murray uraságot, hogy a jövőben mindenképpen nagyobb mértékben vegye ki a részét a dalírásból, mert a korong legjobb hangulatai, dallamai ebben a nótában találhatóak.

Mindenképpen ki kell még emelni Bruce Dickinson teljesítményét: rég hallott dinamikával, átéléssel és lelkesedéssel állt most a mikrofon mögé. Néha ő egyedül viszi a hátán a hosszabb nóták végeérhetetlen verze-részeit: egyedül miatta érdemes végighallgatni például a Shadows Of The Valley-t. A lemez hangzása a megszokott: nyers, maszterelés és stúdiós varázslás nélküli. Van akinek ez tetszik, nekem jobban bejöttek-bejönnek a gondosabb hangmérnöki munkát felmutató produkciók, de ez már egyéni ízlés dolga.

Ideje szólnunk a korong kakukktojásáról, azaz a záró Dickinson opusról, az "Empire Of The Clouds" névre hallgató számról. A darabot nem is szánták a lemezre, de Steve Harris ragaszkodott hozzá, hogy a Dickinson által a stúdiómunkálatok üresjárataiban folyamatosan a zongorán klimpírozgatott téma kerüljön zenekari kidolgozásra és rendes felvételre. Nos, a dal tényleg olyan, mintha egy Dickinson szólóalbumról maradt volna le: zongorás, vonósokkal feldúsított, epikus, szinte egyedül a frontember elképesztő hangjára fazonírozott szerzemény. Minél többször hallgatjuk, annál jobb lesz: egyébként ez az egész "The Book Of Souls" esetében elmondható.

Összességében tehát kaptunk egy lemezmonstrumot: hónapokig elleszünk vele és természetesen a jelen recenzió is csak felületes áttekintés lehet, de úgy érzem, hogy ha a három, fentebb említett dalt lehagyják (még egyszer: a címadó The Book Of Souls, a The Red And The Black és a Shadows Of The Valley), melyek egyébként együtt a lemez egyharmadát (!) teszik ki, akkor egy tökéletes, hatvanperces albumot kaptunk volna.

De öt év igazolt hiányzás után mindig jól esik hallgatni a britek új anyagát. Nincs ez most sem másképp. Up The Irons!

8/10