Rozsdagyár

IRON MAIDEN - The Book Of Souls (2015)

2015. szeptember 04. - Kovenant

im_cover.jpg

A két album között eltelt leghosszabb pihenőidő után tért vissza a brit Iron Maiden új lemezével. A "The Book Of Souls" egyből dupla album lett, bő másfél órás játékidővel, tele tíz perc körüli vagy afeletti számokkal, sőt, e korong tartalmazza minden idők leghosszabb Iron Maiden tételét is a tizennyolc perces záró "Empire Of The Clouds" képében. Van tehát mit hallgatni, emészteni. A korong kiadását beárnyékolta Bruce Dickinsonnak az év első felében sikeresen lefolytatott küzdelme a rákkal, emiatt a már tavaly elkészült korong kiadása is érthető okokból csúszott, de szerencsére ezen már túl van a frontember és a banda is, lépjünk mi is túl ezen. Milyen is hát a "The Book Of Souls"? Nagyon sok mindent fel lehet most, pár friss hallgatás után hozni, de kezdjük azzal, hogy az album hosszú. Bővebben: nagyon hosszú. A lemezkritika is az lesz.

A britek szinte főnixként éledtek újjá 1999-ben, karrierjük második fázisát a kiváló "Brave New World" albummal indították be, majd hároméves átlagban adták ki lemezeiket, melyek közül még "A Matter Of Life And Death" sikerült kiugróra, a többi kettő hozta a szokásos formát, de így egy évtized távlatából valahogy beleszürkülnek a háttérbe, nem is igazán tudnék kiemelni nótacímeket róluk. A csapat az évezredforduló óta szakított a rövid, ütős, slágeres nótákkal és átállt egy általuk és a szaksajtó által is előszeretettel progresszív rocknak nevezett stílusra, mely lemezenként egyre hosszabb dalokat eredményezett, így a korongok játékideje is szépen csúszott fel a sztratoszférába.

Nos, miután az együttes zenéjét kilencéves korom óta hallgatom és gyakorlatilag azonnal a rajongójukká is váltam, továbbá a Blaze Bayley énekessel készült két lemezt kivéve minden stúdióanyaguk ott sorakozik a polcomon, ki merem jelenteni, hogy az Iron Maiden nem pusztán egy heavy metal zenekar, hanem megtestesíti magát a műfajt: tette ezt a nyolcvanas években, amikor olyan sorozatot produkált, kezdve az 1980-ban kiadott címadó korongjukkal és bezárólag a "Seventh Son Of The Seventh Son" albummal, melyet szinte csak a Led Zeppelin vagy az AC/DC tudott minőségben hozni egy érával korábban a rockszíntér vonatkozásában. Egyszerűen elképesztő volt az a színvonalbeli egységesség, amit nyújtottak, mind a dalok, mind pedig az egész produkció tekintetében. Igazi aranykorszak volt az: egyszeri és megismételhetetlen.

Bár ők is hangsúlyozzák, hogy sosem fognak visszatérni már azok az idők (hogy is térhetnének?), de a gond az, hogy ha egy zenekar ilyen életművel rendelkezik, akkor bizony mindig a csúcsteljesítményéhez fogják majd mérni minden kiadványát. Ha mondjuk a "Piece Of Mind" vagy a "Powerslave" 10/10-es pontszámot ér, akkor hová fér be a "Dance Of Death" vagy a "The Final Frontier"? Vagy szinte ne is tekintsük egyazon életpálya részének ezt a két markánsan elkülönülő korszakot és húzzunk egy vonalat 1999-nél? Nem egyszerű a válasz és az új lemez sem könnyíti meg a dolgunkat.

Másfél óra, az bizony másfél óra: nem lehet megúszni, hogy rendesen rászánjuk az időt a Lelkek Könyvére, erre a koncepció nélküli kvázi-koncept albumra, melyben a megbújó vezérfonal a halál utáni lét, a nagy ismeretlenbe való átjutás, a lélek halhatatlansága. Két új megközelítés is helyett kapott a kreatív munkafázis során: egyrészt a "Dance Of Death" albumnál már egyszer alkalmazottak szerint minden zenekari tag részt vett a dalszerzésben (bár McBrain mester nem kapott kreditet, de gyaníthatóan neki is benne volt a keze néhány megoldásban), másrészt pedig ezúttal nem kész és jól begyakorolt nótákkal mentek be a stúdióba Kevin Shirley háziproducerükkel, hanem ott helyben, a határidő pozitív szorításában szülték meg a témákat. Így a lemeznek - a banda véleménye szerint mindenképpen - élő megszólalása lett, azaz frissebb és ropogósabb a végeredmény.

Kétfelé lehet bontani az albumot és most nem a két külön CD-re gondolok, melyen helyet kaptak a dalok. Az első csoportban vannak egyrészt a rövidebb, egészen a nyolcvanas évek hangulatát visszahozó, jól sikerült, gyorsabb, slágeresebb nóták (Speed Of Light, Where The River Runs Deep, Death Or Glory) meg a szintén rövidebb, de egészen új hangulatokat hozó, érdekes darabok (Tears Of A Clown, The Man Of Sorrows, If Eternity Should Fail, The Great Unknown).

A másik kosárba a hosszú, epikus, repetitív szerzemények kerülhetnek: a címadó The Book Of Souls, The Red And The Black, Shadows Of The Valley. Az utóbbiak mindegyikében benne van Steve Harris keze és sajnos meg kell állapítanunk, hogy ezek a nóták nagyon laposra sikeredtek. Ezerszer hallott triola-menetek, óóózás, a végtelenségig ismételt hangszeres betétek, iszonyatosan hosszú menetelések, melyeket egyedül a gitárszólók mentenek valamelyest.

Egyébként általánosan elmondható, hogy a dallamok és a dallamvezetés szerepét - hasonlóan az utóbbi pár albumhoz -  a gitárok vették át az Iron Maidenben. Nem tudom, mi ennek az oka, de az énektémák megírása egyszerűen nem megy: míg a nyolcvanas években külön varázslat rejlett pusztán abban, ahogy Dickinson elővezette azokat a melódiákat (amellett persze, hogy a Smith-Murray páros szólóit énekelni lehetett, de szó szerint), ezen az albumon is szinte végigbeszéli a hosszú, epikus dalokat. Ezek a maratoni játékidejű tételek pedig nem tűnnek másnak, mint egymás mellé rakott témák halmazának, így válik a The Red And The Black majd' negyedórássá.

A jó hír viszont az, hogy a rövidebb és érdekesebb szerzemények valóban frissek és újító jellegűek. Itt végre jófajta dallamok is előkerülnek, és a The Man Of Sorrows-t hallgatva e helyütt szeretnénk arra kérni Murray uraságot, hogy a jövőben mindenképpen nagyobb mértékben vegye ki a részét a dalírásból, mert a korong legjobb hangulatai, dallamai ebben a nótában találhatóak.

Mindenképpen ki kell még emelni Bruce Dickinson teljesítményét: rég hallott dinamikával, átéléssel és lelkesedéssel állt most a mikrofon mögé. Néha ő egyedül viszi a hátán a hosszabb nóták végeérhetetlen verze-részeit: egyedül miatta érdemes végighallgatni például a Shadows Of The Valley-t. A lemez hangzása a megszokott: nyers, maszterelés és stúdiós varázslás nélküli. Van akinek ez tetszik, nekem jobban bejöttek-bejönnek a gondosabb hangmérnöki munkát felmutató produkciók, de ez már egyéni ízlés dolga.

Ideje szólnunk a korong kakukktojásáról, azaz a záró Dickinson opusról, az "Empire Of The Clouds" névre hallgató számról. A darabot nem is szánták a lemezre, de Steve Harris ragaszkodott hozzá, hogy a Dickinson által a stúdiómunkálatok üresjárataiban folyamatosan a zongorán klimpírozgatott téma kerüljön zenekari kidolgozásra és rendes felvételre. Nos, a dal tényleg olyan, mintha egy Dickinson szólóalbumról maradt volna le: zongorás, vonósokkal feldúsított, epikus, szinte egyedül a frontember elképesztő hangjára fazonírozott szerzemény. Minél többször hallgatjuk, annál jobb lesz: egyébként ez az egész "The Book Of Souls" esetében elmondható.

Összességében tehát kaptunk egy lemezmonstrumot: hónapokig elleszünk vele és természetesen a jelen recenzió is csak felületes áttekintés lehet, de úgy érzem, hogy ha a három, fentebb említett dalt lehagyják (még egyszer: a címadó The Book Of Souls, a The Red And The Black és a Shadows Of The Valley), melyek egyébként együtt a lemez egyharmadát (!) teszik ki, akkor egy tökéletes, hatvanperces albumot kaptunk volna.

De öt év igazolt hiányzás után mindig jól esik hallgatni a britek új anyagát. Nincs ez most sem másképp. Up The Irons!

im_band.jpg

8/10

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2310419570

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kowatch 2015.09.05. 23:04:08

A kritika alapos, és egyet is értek a megállapítások többségével, a hosszabb darabok sajnos megint szétfolynak a semmibe, ahogy az a Matter Of-albumon volt... De összességében végre egy olyan anyag, amire felkaptam a fejem, amit visszatérésnek érzek az elmúlt 10 év altatódalai után. Grat!

Miniszterelnökúr 2015.09.07. 13:39:02

Szinte teljesen egyetértek. Bár nekem csak egy számmal van problémám, ami a "The Red and the Black". Annál a számnál tényleg éreztem az öncélú epikusságot, ami a végére már unalomba nyúlt át. Szerintem a hosszúsága valami utazást hivatott volna eljátszani, de ilyen halálon túli világok közti utazások helyett inkább egy Szerbián és Maciedónián átmenő buszos kirándulásra hasonlított. Steve Harris amilyen zseniális számokat írt régebben egymaga, ez most olyan rosszul sikerült. A többi szám szerintem kifejezetten jól sikerült, sok újítás van bennük.

Veridicus76 2015.10.06. 22:02:54

Pompás album egy legendától. Semmi izzadságszag, semmin rutinszerűség. Ellenben van nagy adag bátorság: a letöltögetések meg a teljes albumok iránt érdektelen dalhallgatások korában dupla lemezzel kijönni nem kis merészség. És működik.
süti beállítások módosítása