Emlékszem, micsoda szenzáció volt a boldog kilencvenes évek vége felé a finn Children Of Bodom. Az első két albumukat rongyosra hallgattam, egy lemezboltos haverom írta ki CD-re, olcsón megszámította, teljesen korrekt üzlet volt: havonta nyolc-tíz lemezt szereztem be tőle így az eredetiben megvásároltak mellé, az éppen aktuális megjelenéseket meg néhány örökzöldet, ő is jól járt, én is. A srác hét-nyolc évvel idősebb volt nálam, mindig mondta akkoriban, hogy addig hallgassak zenét (ami számára kizárólag csak metalt jelentett), amíg nincs család meg gyerek. Székesfővárosunkba költözésemmel ismeretségünk megszakadt, de most, így majd' húsz év távlatából koravén bölcsnek, holisztikus filosznak tűnik fel előttem, aki már akkor látta azt, ami számomra még csak homályosan sejlett fel. De vissza a finnekhez: kilencedik soralbumuk ez és kellemes hallgatnivaló. Mivel teljesen lemaradtam az újabb évezredben kiadott lemezeikről, elég érdekes most észrevenni a változásokat: lassulás, középtempósodás, némi modernkedés, de azért az alap maradt a melodeath.
Én a COB-re egy szélvészgyors, hipersebességű dalokat író, a billentyűs és a gitárszólókat pengemódra váltogató, károgós énekkel operáló csapatként emlékeztem, melyben a death, black és thrash hatások igen egészséges elegyet alkotnak: friss muzsikát játszottak akkoriban, rendesen megkavarva a színtér állóvizét. Eszement zene volt ez és igazából azt kell, hogy mondjam: az október 2-án a Nuclear Blast kiadó gondozásában megjelenő "I Worship Chaos" tulajdonképpen semmivel sem rosszabb, mint a kezdeti albumaik, csak talán egy kicsit kevésbé ambiciózus.
Azóta a COB Finnország egyik legsikeresebb bandájává vált, soralbumaik rendre az eladási listák elején végeznek (jelentsen ez bármit is manapság), Európában konkrétan sztárzenekari státuszt értek el és kiadványaik megjelenése még ma is eseményszámba megy. Idén májusban a ritmusgitárosuk, Roope Latvala bejelentette távozását a csapatból, így ez az első lemez, melyet négyesben vettek fel, de Alexi Laiho és társai vannak annyira profi zenészek és dalszerzők, hogy nem támad hiányérzetünk: a COB mindig is a gitáros/énekes/dalszerző/bandafőnök saját önkifejezési formája volt, most sincs ez másként.
Persze a Children Of Bodom már messze nem az a sikerre éhes fenevad, mely indulásakor és az azt követő három-négy évben volt: megállapodott, hivatásos rocksztárok ők már, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Kialakult a stílusuk, bele is álltak abba térdig, a rajongótábor pedig mindig is a korai korongok hangulatát kívánja vissza, melyet a csapat minden egyes kiadványával teljesíteni próbál, több-kevesebb sikerrel. Az "I Worship Chaos" esetében az együttes kiegyezett egy döntetlenben.
A korong kifejezetten ígéretesen indul: az I Hurt és a My Bodom (I Am The Only One) hozza a klasszikus COB-ízeket, de aztán a dolog egy kicsit leül. Érdekes, hogy több nóta is olyan, mintha az In Flames (másik nagy kedvenc) muzsikálna a "Clayman" környékéről: tipikus svéd melodeath dallamok, fogós slágeresség. Ilyen a klipes nóta, a Morrigan a maga középtempós döngölésével, a begyorsuló Horns és a Hold Your Tongue.
Vannak azonban melléfogások is: a Prayer For The Afflicted egy teljesen felesleges, balladisztikus témázgatás, sehová sem tartó, kifutás nélküli dalszerkezettel, a Suicide Bomber pedig egy minden érdekesség nélküli, elég sablonos thrash-tekerés, melyet csak a vége felé dob fel egy árnyalatnyit a gitár-billentyűs párbaj egy fél perc erejéig. Az All For Nothing ismét egy lassabb, epikusabb tétel, Alexi Laiho mérsékelten érdekes és itt kifejezetten üres károgásával: sajnos a dal megint nem indul be, ráadásul majd' hat perc a nóta játékideje.
A korong aztán a végéhez érve magára talál: a Widdershins ismét egy húzós, jól eltalált dal és érdekességként egy belassult, mélyre hangolt breakdown részt is találhatunk benne, a finnek azért rajta tartják a szemüket a színtéren rendesen.
Összességében az "I Worship Chaos" meggyőző módon hozza a szokásos színvonalat, de nem többet: amennyit vállalt, azt teljesíti, de senki se várjon egy újabb "Something Wild" vagy "Hatebreeder" szintű produkciót. Honfitársaik, a H.I.M. pályáját futják már ők is: a berobbanásukat követő pár éves hajcihő rég elmúlt, a még mindig szépszámú rajongótábornak játszanak, bár bőven túl vannak ők is karrierjük zenitjén. De azért tudnak még jó dalokat írni és ezt legújabb korongjukon is bizonyítják. Jó album ez, érdemes próbát tenni vele.
8/10
