Chris Barnes élő(halott) legendája a death metal színtérnek és ehhez illeszkedően az utóbbi évekbeli teljesítménye is igencsak hullámzó, lemezfronton legalábbis mindenképpen. A 2017-es "Torment" (kritika ITT) valami elképesztő groove-orgia lett, alattomosan, disznó módra fúrta ki a hallójáratainkat és ez bizony Jeff Hughell gitáros-basszusgitáros-dalszerző számlájára irhatjuk, ugyanis az ezt követő 2020-as "Nightmares Of The Decomposed" (kritika ITT) már teljesen más irányt szabott a bandának.
Ez utóbbi anyagon ugyanis már Jack Owen gitáros volt a fő dalszerző, aki Barnes-hoz hasonlóan a Cannibal Corpse alapítója, illetve később a Deicide bárdistája volt. Neki alapvetően más volt a megközelítése és én nagyon sajnáltam, hogy Jeff Hughell szerepe visszaszorult a basszusgitár mögé, ugyanis sokkal izgalmasabbnak találtam az ő szerzeményeit. A május 10-én a Metal Blade gondozásában megjelent tizennegyedik stúdióalbum, a "Killing For Revenge" ismét Owen munkája és bár egy tekintetben mindenképpen előrelépés az új korong, a véleményem alapvetően nem változott.
Az egyetlen pozitívum számomra, hogy Barnes hangja, mely a 2020-es albumon szinte már önparódiába csapott át (sose kelljen még egyszer meghallgatnom azokat a hihetetlenül nevetséges malacvisításokat és erőtlen nyekegéseket!), valamelyest visszatért régi formájához és mintha még az erő is újra tiszteletét tette volna a produkciójában.
Azonban a bő háromnegyed órás, tizenhárom tételes lemez dalai kevés izgalmat tartogatnak. Valahogy olyan érzésem volt, mintha afféle Tesco-gazdaságos Cannibal Corpse-esszenciát hallgatnék, csak sokkal kivonatoltabb, zanzásított formában. Hiányoztak a másik bandára jellemző eszement, kreatív szólók, a gitármunka váratlan megoldásai, szóval körülbelül minden.
Másoknál már nagyon sokszor hallott megoldások gördülnek itt elő és a "Torment" agytekervény-zsibbasztó groove-jai teljes mértékben hiányukkal tüntetnek. Egyedül talán a Hostility Against Mankind hozott vissza valamennyit a régi varázsból, de egyébként eléggé memorizálhatatlan riffek és refrének (?) sorakoznak a számokban, melyek úgy suhannak el mellettünk, mint a vonat ablaka előtt elviharzó telefonpóznák és cserjék. Időnk és (talán) kedvünk sincs nagyon belemélyedni ezekbe a tételekbe, pedig a Fit Of Carnage például thrash-riffeléssel támad, de ez sem ragad meg a fülünkben.
Érdekes módon a lassabb darabok őrölnek leginkább, ilyen a fentebb említett Hostility mellett a Neanderthal is. A gyorsabb, tempósabb darálások közül talán a Judgment Day emelkedik ki a maga mániás riffelésével és szélvész ritmusával, de valahogy a többi darabban nem érzem a kreativitást és a lendületet: mintha Barnes-ék félálomban, félkézzel dobták volna össze a lemezanyagot.
Sokakkal ellentétben én mindig is bírtam a joint-mániás amerikai frontembert (a Zombie Blood Curse pedig nálam a Slayer Bloodline-ja mellett abszolút örök headbang-kedvenc), a groove-alapú death metal rendkívül közel áll hozzám, azonban a Six Feet Under elmúlt öt évének új iránya szerintem totális tévút. Pontosan az a mocsok, az a rendkívül alattomos dög veszett el a zenekarból, ami állattá tette a szememben (és a fülemben) a bandát.
Ez így számomra sajnos egy újabb standard halálfém cucc, kevés újdonsággal és érdekességgel. Tessék szépen visszaültetni Jeff Hughellt a dalszerzői trónusra és ráhagyni a következő album megírását! Mindenki jobban járna, nem utolsó sorban a rajongók.
7/10
Fotó: Gustavo Abdiel Torres
