A kanadai Jeff Waters a metal színtér élő önellentmondása. Rendkívül tehetséges gitáros, zenészek százai hivatkoznak rá legfőbb hatásukként. Ha akarja, kiváló nótákat képes írni, dalszerzői képességeit mindenki elismeri. Egyszemélyes gépezetként gitározik, énekel, basszusozik, zenekart vezet, produceri és hangmérnöki poszton teljesít, tulajdonképpen ideje lenne már belevágnia az illusztrátori munkába is, hogy a lemezborítókat is megfesthesse. Leszegett fejjel, következetes konoksággal vezeti az újabb és újabb csatákba az Annihilator márkanevet immár több mint harminc éve, a legmérsékeltebben fogalmazva is igen hullámzó teljesítménnyel és mérsékelt kereskedelmi sikerrel. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején felsejlett akár a fősodorbeli siker is a műfaj általános népszerűségének tetőfokán, aztán a rock/metal összeomlásával már sosem tudott visszakapaszkodni korábbi pozíciójába. De ez rendben is van, nem ez a fő probléma a szeptember 18-án az UDR Records gondozásában megjelent "Suicide Society" lemezzel.
Az Annihilator első két albuma, az 1989-es "Alice In Hell" és az 1990-es "Never, Neverland" a thrash metal kánonjának legdicsőbb fejezetei közé tartozik, nekem azonban nem ezek a kedvenc albumaim a kanadaiaktól. Az én favoritjaim az 1994-es "King Of The Kill" és az 1996-ban kiadott "Refresh The Demon". E korongokon az immár egyedüli tagként megmaradt Waters mindent önmaga intéz: ő énekel, és számomra ő az Annihilator igazi hangja. Ezen a két, gyakorlatilag hibátlan korongon jött létre az a hangzás, amely számomra az együttest jelenti. Waters nem igazán egy nagy formátumú énekes, limitált hangterjedelmével, igen szűk sávban mozgó témáival el is ronthatná akár a nótákat, de furcsa módon nem ez történik: kifejezetten hangulatosan énekel, jó hallgatni.
Bár az Annihilatorban több mint féltucatnyi vokalista megfordult már, idén olyan változás történt, melynek megörültem. 2015 elején érkezett a hír, hogy Dave Padden énekes/ritmusgitáros, aki 2003 óta volt a frontember a csapatban és akire így a Waters mellett a leghosszabb ideig teljesítő Annihilator zenekari tagként emlékezünk majd, kilépett az együttesből magánéleti problémák miatt (nem akart már turnézni, megesik ez másokkal is). Waters újabb zenészeket vett maga mellé, gyakorlatilag egy-két hónap alatt egy új bandát rántott össze, sok potenciális jelentkezőt meghallgatott, majd úgy döntött, hogy ismét ő áll a mikrofon mögé. Több interjúban is elmondta, hogy kifejezetten ráfeküdt arra, hogy valami meglepő teljesítménnyel rukkolhasson elő, készült a dologra.
Háát.... Nem tudom, ki készítette fel a feladatra vagy talán saját magától jött az ötlet, de Waters úr úgy határozott, hogy egy bizonyos James Hetfield bőrébe, azaz inkább hangjába bújik bele erre az alkalomra. Ráadásul olyan hatást kelt, mint aki inkább parodizálni akarná Hetfieldet, méghozzá egész jól. Komolyan: régen röhögtem annyit, mint amikor az egyébként igen kiváló, a "Kill 'Em All" érabeli My Revenge című nótában Waters megidézi a Metallica énekesét. "Fight on surrrvivallllll...." Yeahhh, yeahh, yeah, yeah,
A "Creepin' Again" meg egy az egyben az "Enter Sandman" át- vagy inkább újrairata, témában, szövegben, dalszerkezetben, mindenben. És sajnos ez megy végig: jó nóták, thrashes darálások, középtempós döngölések, eszementen jó szólómunka, de ez a Hetfield tribute éneklés egyszerűen tönkrevágja az egész albumot.
Természetesen vissza-visszaköszönnek a nótákban az oly ismerős Waters-dallammenetek, szinte régi ismerősként üdvözölhetjük őket. Nem is igen tudnék gyenge dalt említeni, talán egyedül a The One You Serve a kakukktojás, ez elég szedett-vedett egy tétel, nem fut ki sehová.
Jeff Waters pályáját végigtekintve egyre inkább szilárd meggyőződésem, hogy ő a szíve mélyén egy bohóc. Valahogy mindig mindent elhülyéskedik, nem tud komolyan beleállni a saját zenekarába: egy-egy zenei poén vagy grimasz kedvéért képes elrontani az egész hangulatot. Hiába írt tényleg jó nótákat most is, egyszerűen érthetetlen ez a fajta előadásmódja. Ha ez vicc akart lenni, akkor azért, ha meg nem: hát, akkor meg azért. Fel nem foghatom, hogy egy világszerte ismert és a műfajon belül kedvelt előadónak miért kell harminc évnyi pályafutást követően karaoke-haknikban részt vennie, pláne saját neve alatt. Ez fiatal, pályakezdő, példaképeket kereső bandáknál esetleg érthető (de meg nem engedhető), azonban az Annihilator esetében ez megbocsáthatatlan.
Rettenetesen mérges vagyok, mert kifejezetten bírom ezt a baltával kimetszett arcélű kanadait meg a muzsikáját, a mai napig gyakran felteszem a bevezetőben említett két korai Annihilator-korongot, illetve zeneileg, dalszerzői minőségét tekintve a "Suicide Society" is bika egy album lett, de számomra ez így nagyon illúzióromboló. Gyakorlatilag tönkretette az egész új lemeze élvezhetőségét. Remélem, hogy a következő alkalommal vagy beszerez egy normális énekest vagy ő maga tér vissza az eredeti énekhangjához, mert ez így vállalhatatlan.
7,5/10
