Lassan tényleg meg kellene már nézni, hogy mi a fene van ott fenn a finneknél zeneügyileg. Eleinte csodálkoztam, aztán bosszankodtam, most már csak rezignáltan veszem tudomásul a havonta tucatjával beérkező újabb és újabb finn rock/metal zenekarok kiadványait. Egész egyszerűen elképesztő, hogy az alig 5,5 milliós Finnországban szó szerint százasával-ezresével leledzenek a jobbnál-jobb (no meg azért a tucat-, illetve bitang rossz) bandák és mindenki tudná sorolni óraszám az elmúlt másfél-két évtizedben komoly európai vagy akár nemzetközi sikereket elért együtteseiket. Ne jöjjön nekem senki kizárólag a gazdasági különbségekkel! Azok magyarázhatják persze a lemezeladások és koncertlátogatások terén (csak annyit erről, hogy a Children Of Bodom fősodorbelinek vagy kommersznek korán sem nevezhető muzsikájával az anyaországában csekély negyedmillió albumot adott el), valamint a karrierkiépítési lehetőségekben fennálló eltéréseket, de a zenei tehetséget nem. De azért mégis egészen döbbenetes az, hogy a tízmilliós Magyarországon, a Kodály-módszer hazájában döglődik a rockzene, gyakorlatilag teljesen reménytelen a jövő minden most induló magyar metalbanda számára (ha egyáltalán elindulnak, már az is csoda). A progresszív metalt játszó finn Simulacrum második albuma az Inverse Records gondozásában látott napvilágot még augusztus legvégén és ők is tovább gazdagítják az egyre bővülő finn rockszínteret: saját műfajukon belül igen magas színvonalon alkotnak, amint ezt a "Sky Divided" is bizonyítja.

A Simulacrum azt a fajta, önmagában paradoxonként ható kifejezéssel élve tradicionális progresszív metalt játssza, mint amivel a Symphony X vagy a Dream Theater is befutott. Szó sincs itt tehát semmiféle modernkedésről: a "Sky Divided" simán megjelenhetett volna a kilencvenes évek közepén is, de ez nem az albumot minősíti, hanem inkább a prog-rock, mint műfaj hihetetlen ellenálló képességét és valljuk be, több évtizedes megmerevedését jelzi. Power metal elemekkel, no meg néhol speed/thrash ízekkel feldúsított és a billentyűs hangszer szerepét dominánssá tevő muzsikával van tehát dolgunk, ahová még néha be-becsusszan a hetvenes évek klasszikus rockzenéjének hatása is. A "Sky Divided" konceptalbum: egy poszt-apokaliptikus sci-fi történetet mesél el bő egy órában és kilenc tételben.

A banda kreatív magját Niklas Broman énekes/szövegíró és Chrism Pulkkinen billentyűs/dalszerző alkotják, akik egy rendkívül korrekt, gazdagon és ötletesen hangszerelt dalokkal teli albumot hoztak létre. Számos olyan finomságot csempésztek bele a nótákba, melyektől megbolondul egy kicsit a dolog, megkavarodik a progresszív állóvíz: ilyen például a Broken című tétel második felében bekúszó szaxofon-téma vagy a záró, majd' negyedórás A New Beginning, illetve a The Abomination darabokban található, egy az egyben a hetvenes évek hard rockos megoldásait idéző Hammond-orgona/gitár kettős. 

Vannak tisztán power metalos nóták is, mint például az Embrace The Animal Within vagy éppen a címadó Sky Divided, de a Deep In The Trenches már a banda jóval szigorúbb arcát mutatja, itt már szinte thrashes alapriffek gördülnek elő a gitárosok kezei közül. Kifejezetten változatos tehát a korong, azonban nekem sajnos a hangzással akadtak gondjaim: néhol szinte fülsértően, bántóan steril, kemény, éles volt a megszólalás, és mivel a stúdiós munkálatok teljes spektrumát (felvétel, keverés, maszterelés) a zenekar intézte, azt hiszem, hogy itt helye lenne némi külső segítségnek. Ahogy már annyiszor, annyi lemezkritikában írtuk, sokkal befogadhatóbb lenne számos album, ha a hangzás organikusabb, élőbb, puhább, ha tetszik, analógosabb lenne és ez a Simulacrum esetében sincs másképp.

Még egy negatívumot azonban mindenképpen meg kell említenünk, mely azonban már magát a zenét illeti. Ahol a finneknek sokat kell fejlődniük, az az énektémák kidolgozottsága. Hiába érdekesek és kifejezetten szórakoztatóak a hangszeres témák, ha a a vokális dallamok néha csak szövegmondásra vagy már ezerszer hallott dallamok visszaadására korlátozódnak. A másik terület pedig Niklas Broman hangja. Nagyon sokszor éreztem úgy a korong hallgatása során, hogy túlvállalja magát és azok az eszméletlen magasak már nem kellenének. Szinte féltem, hogy mindjárt megbicsaklik a hangja, annyira a hangterjedelmének a peremén egyensúlyoz. Pedig több dalban is, amikor a középtartományban énekel, sokkal kellemesebb az összhatás. A magasakat erőből, élesen hozza, szinte látom a kidagadó ereket a nyakán és sajnos ez több esetben levon a dalok élvezeti értékéből. A két gyengeséget össze kellene gyúrni a megoldásban: egész egyszerűen hanyagolni kellene ezeket az erőltetett, alig kiénekelt magasakat és a jobban kidolgozott énektémákat lejjebb megfogalmazni, ahol már kényelmesebben és lazábban jöhetne elő Niklas Broman hangjának egyéni íze.

Mindezekkel együtt azonban egy nagyon erős, kifejezetten ütős prog-metal albummal leptek meg bennünket a finnek. Azt garantálom, hogy aki végighallgatja az egyórás albumot, egy percre sem fog unatkozni: a dalok nem ülnek le egy pillanatra sem. Aki a zúzást, a súlyos riffeket keresi, éppúgy megtalálhatja azokat a Simulacrum muzsikájában, mint a kényes ízlésű, bonyolult dalszerkezeteket preferáló prog-rajongó. Most pedig megyek és elkezdem szervezni ezt a bevezetőben említett finn zenei tényfeltáró terepbejárást: akinek van kedve hozzá, csatlakozzon.

8/10