Már a harmadik albumánál jár a finn-brit Hexvessel: az angol Mat McNerney énekes/gitáros vezette, kezdetben pszichedelikus folk rockban utazó csapat "When We Are Death" című korongja a Century Media gondozásában jelent meg január 29-én és jókora meglepetésben lehet része azoknak, akik a korábbi kiadványaik alapján közelednek a lemezhez. A Hexvessel ugyanis csavart egyet az eddigi történeten és bár nem csináltak semmi radikális változást, de a különbség a korábbi dolgaikhoz képest azonnal felismerhető.
McNerney korántsem ismeretlen szereplő rock/metal fronton: énekelt a norvég extrém/black metal horda, a Dødheimsgard soraiban, illetve olyan post-punk bandákban is, mint a Beastmilk vagy a Grave Pleasures. Finnországba költözését követően talált rá jelenlegi zenésztársaira és most aztán belecsapott a lecsóba.
Végül is várható volt ez is: a jó tíz-tizenöt éve fokozatosan felfutó retro-hullám zenekarai miért is állnának meg olyan hősöknél, mint a Black Sabbath vagy a Led Zeppelin, ha tovább is tekerhetik visszafelé azt a bizonyos képzeletbeli időgépet? Nos, a Hexvessel becsülettel visszakormányozta magát valahová a hagyományos rockzene kezdeteihez és kontinenst is váltott időközben. Az érkezési hely és időpont pedig Kalifornia állam és valahol 1966-67 környéke, a hippie-korszak kellős közepe.
Érdekes, de a múltba visszarévedő zenekaroknál kivétel nélkül minden esetben ki lehet szúrni azt az egy, legfeljebb két bandát, melynek munkássága és életműve átfogó hatást gyakorolt az újonnan létrejövő produkcióra. A finnek esetében ez két olyan csapat, mely a hatvanas évek közepi amerikai ellenkultúra jelképe is lett párhuzamosan, mégpedig a The Doors és a Jefferson Airplane (főleg ez utóbbi).
McNerney hangja egészen szenzációs, gyakorlatilag nincs párja a jelenlegi rockszíntéren: fantasztikusan hajlékony, remegős, tökéletesen hozza azokat a Jefferson Airplane-t idéző magasakat és furcsa manírokat. Hogy aztán ez mennyire ösztönös és természetes vagy csak betanult modorosság, nem tudom, de az eredmény tényleg egyedi és nagyon jó hallgatni: valóban izgalmas megszólalást ad az egész muzsikának. Van benne valami olyanféle idegesség, paranoia, ami végig feszültséget kelt és ami a legmelankolikusabb vagy akár legvidámabb Hexvessel-nótát is más fénytörésbe helyezi.
A szövegvilág a dalcímekből elég egyértelműen leszűrhető: az elmúlás, a természet és a drogok kapcsolata vagy egymásra való hatása áll a középpontban, bár bevallom, nem igazán mélyedtem el bennük, elégnek éreztem a zenét hallgatni, ez a fajta hippie-életérzés pedig olyan távol áll tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől.
A dalok nagy többségében a gitárok nagyon finoman adják az alapot és sok esetben Kimmo Helén billentyűsjátéka veszi át a főszerepet: ilyenkor még tisztábban és egyértelműben jön át a The Doors-hatás. Azonban a Hexvessel muzsikájában azt a fajta teljesen elszállt, az art-rock határait feszegető őrületet hiába is keresnénk, mely oly jellemző volt a hatvanas évek második felében tevékenykedő amerikai drogos ellenkultúra zenekaraira. Nagyon is tudatosan és okosan megírt, gyakran kifejezetten slágeres szerzemények sorakoznak itt, végig a rockzene forrásvidékének hangzásánál, esztétikájánál maradva.
Ha valaki a fentiek alapján úgy könyvelné el magában a finn csapatot, mint egy újabb, a múlt csodáiban elmerülő, a trendre hajszálpontos időzítéssel felülő brigádot, talán igaza lenne: de a Hexvessel muzsikáját önmagában McNerney hangjáért érdemes meghallgatni. Arra pedig, aki - akár életkorából, akár érdeklődési köréből fakadóan - nem ismeri azt az ötven évvel ezelőtti korszakot, mely akkora hatással bírt a zenekarra, kész revelációként fog hatni a "When We Are Death".
8/10
