Nincs mese, telik az idő: idén 25 éves a német indusztriális/gothic metal alapbandája, a Crematory, a tizenharmadik albumuk pedig az SPV/Steamhammer kiadó gondozásában érkezik április 15-én "Monument" címmel. Tavaly a portugál pályatársak, a Moonspell zenekar jelentkezett egy nagyon is jól sikerült koronggal (lemezkritika itt), most pedig a németeken a sor és szerencsére ők is megrázták magukat a 2014-es, kicsit kommerszebbre és elektronikusabbra sikerült "Antiserum" után: a "Monument" az elmúlt tizenöt év legjobb, legdinamikusabb és legkeményebb Crematory albuma.
Az 1991-ben Mannheim városában alakult bandában ma már tulajdonképpen csak három alaptag játszik: Felix Stass énekes-frontember, Markus Jüllich dobos-dalszerző és Katrin Jüllich billentyűs-sampleres, a többiek mind újonnan érkeztek. Matthias Hechler gitáros és tiszta énekért felelős bandatag majd' húsz év után távozott 2015 elején, majd követte őt Heinz Steinhauser basszusgitáros, aki 1993 óta állt e poszton. A zenekar érdekes döntést hozott, mely egyben előre is jelezte az érkező lemez jellegét is. Jason Matthias lett az új basszusgitáros, míg egyszerre két gitáros is érkezett a csapatba: Tosse Basler (Scapegoat, Avalanche) lett a ritmusgitáros és énekes, míg Rolf Munkes a szólógitáros. A riffgyári részleg ilyetén megerősítése pedig bőven hallatszik is az albumon és már a banda is jó előre jelezte: kicsit amolyan "vissza a gyökerekhez" jellegű anyagra számítsunk.
A régóta bevált recept szerint a dalokat Markus Jüllich és Kristian Bonifer producer (a csapat amolyan nem hivatalos tagja) írták közösen, a felvételek pedig a Kohlekeller Stúdióban készültek. Sallai Péter grafikus immáron harmadik alkalommal készítette el a brigád albumborítóját, mely egyszerre fenséges és puritánul visszafogott. A hangzás - ahogy már megszokhattuk - tökéletes, feszes: irgalmatlanul döngölnek a gitárok, egyensúlyban vannak a hangszerek, jókat lehet bólogatni és mosolyogni a németes, sarkos nótákon, mert ez bizony nagybetűs metal.
Semmi radikális irányváltásra vagy zenei kalandozásra ne számítsunk azonban, a lemez nem emiatt erős: a Crematory korán kialakította a saját, tulajdonképpen azóta változatlan stílusát és aki eddig sem szerette őket, nem most fogja megkedvelni őket. A death metalban gyökerező dalaik receptje a következő: végy egy kis elektronikával megbolondított, tipikusan németesen menetelős alapriffet a hozzá passzoló brutális verzékkel, majd érkezzen meg a dallamos ének, lehetőleg egy olyan refrénnel, melyet majd hetekig nem fogsz tudni kiverni a fejedből. Az Atrocity, Rammstein vonal is erre a fundamentumra épül, de a Crematory mindig is híres volt a (ne ijedjünk meg) slágerérzékenységéről.
A kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején volt ennek a muzsikának óriási divatja (Theater Of Tragedy, rémlik még?), azóta a színtér szép lassan kiürült, a stílusban is csak a régi, megmaradt nagyok alkotnak, de a Crematory stabilan hozza saját minőségét. Érdekes módon én pont nem az elsőként klipesített nótát, a kezdő Monument című tételt érzem a legerősebbnek. A Die So Soon konkrétan a gothic stílus egyik legnagyobb slágere, amit az elmúlt tíz évben hallottam: Tosse Bassler fantasztikus bariton hangja uralja a nótát, csakúgy, mint a rákövetkező Ravens Calling, majd az Everything című szerzeményeket, melyek szintén elképesztően erős refrénnel bírnak.
Négy német nyelven előadott dalt is tartalmaz a korong: ezek mindig speciális ízt adnak a Crematory munkásságának, csakúgy, mint Katrin Jüllich ma már sokszor retro-hangulatú billentyűs és sampler-mintái, melyekből hallatszik, hogy a banda zenéje a kilencvenes években gyökerezik. De azért nekem mindig is azok a death metal jellegű zúzások álltak közel a szívemhez, melyeket Felix Stass hoz tökéletesen: ilyen például a kifejezetten morcos Eiskalt és a Before I Die. A Falshe Tränen című dal pedig a legegyértelműbb, Sisters Of Mercy felé tiszteletadás, melyet a németek valaha elkövettek.
Azonban a korong vége felé két olyan nóta érkezik, melyektől azonnal világossá válik, hogy a Crematory még mindig uralja a színteret: a My Love Within iszonyatosan súlyos riffjeit és verzéjét egy olyan refrén simítja el, mely napokig bennünk ragad, legalábbis nálam ez történt. A tiszta és a hörgős ének ritka összjátéka valósul itt meg: szó szerint százszámra próbálták ezt a klóncsapatok, vajmi kevés sikerrel. A Die Letzte Schlacht című indusztriális, militáns zúzás pedig az a szerzemény, melyet a Rammstein tizenöt éve próbál megírni, sikertelenül.
Ha a kákán is csomót keresnék, talán a gitárszólók hiányát tudnám felhozni, de annyira sodró lendületű lett az anyag, hogy ez sem tűnik fel és igazából a gothic stílus sosem az instrumentális virtuozitásról volt híres. Tényleg nem vártam ennyire erős anyagot a németektől, alaposan meg is leptek: a súlyosság, a sötét hangulat és a dallamosság ilyen elegyét ritkán sikerül összehozni.
9,5/10
