Ha valaki nem ismerné a görög extrém metal színtér alapító csapatát (bár aki jelen sorokat olvassa, az minden bizonnyal tisztában van ezzel), a Rotting Christ az a banda, akik a Tom és Jerry című rajzfilm esetében a gonosz macskának szurkolnak. Az 1987-ben egy testvérpár, Sakis Tolis (gitár, ének, billentyűsök) és Themis Tolis (dobok) által alapított zenekar majd' harmincéves pályafutása során a metal sötétebbik oldalának minden stílusát bejárta már, de alapvetően black metal zenekar ők, megfűszerezve némi thrash, death, gothic és folk hatással. Egész pályafutásuk során Tom macskának szentelték kreativitásukat: minden albumuk, minden daluk róla szól, sőt, beleásták magukat a rajongásuk tárgyát övező hiedelem- és mondavilágba, kulturális háttérbe, irodalomba és népszokásokba is. Ennek újabb állomása a Season Of Mist kiadó gondozásában február 12-én megjelent "Rituals", mely már a tizenkettedik stúdióalbumuk a sorban.
Van, aki bélyeget gyűjt, mások képregényeket, van, akinek a Forma-1 a szenvedélye, míg mások a Sátánnal kapcsolatos dolgoknak szentelik az egész életüket, hasonlóan "A kilencedik kapu" című, Roman Polanski által rendezett zseniális film főgonoszához, Boris Balkanhoz. A hatalmas kiadóvállalatot birtokló, multimilliárdos Balkan egy egész vagyont költ a Sátánnal és a démonológiával kapcsolatos minden közép- és újkori, méregdrága könyvritkaság beszerzésére és a Lucifernek szentelt magánkönyvtára összeállítására. Később ez az úriember sokkal csúnyább dolgokat is művel, de nem lőjük le a poént, akit érdekel, nézze meg a filmet, mert talán ebben láthatjuk Johnny Depp utolsó kiemelkedő alakítását.
A banda a 2007-es "Theogonia" albumával vett egy nagy kanyart a pályáján és tudatosan kezdte beépíteni zenéjébe a görög, valamint a különböző népzenék és az ortodox/pravoszláv miserituálék elemeit, továbbá erőszeretettel kezdett alkalmazni különleges hangszereket, úgymint kongákat, üstdobokat, pánsípokat, tárogatókat és nyenyeréket.
Ahogy a zenei eszköztár bővült, úgy vált egyre epikusabbá, filmzeneszerűvé és ezoterikusabbá a Rotting Christ muzsikája. Mostanra odáig jutottak a görögök, hogy a dalok túlnyomó részét a hanghatások, férfi- és női kórusok, ráolvasások, jajgatások, nyöszörgések alkotják. Ha ez nem lenne elég, az autentikus atmoszféra megteremtéséhez legalább tizenötféleképpen szólalnak meg a közreműködők: latin, arámi, ógörög, óhéber és ki tudja még milyen, rég kihalt nyelveken folyik a képzeletbeli párbeszéd az ördögűző, a különböző rendű és rangú fő- és aldémonok, valamint boszorkányok, sámánok, koboldok és számos al- és félvilági teremtmény között.
Azonban a kitekintés szélesítéséhez még itt sem állt meg a banda: Baudelaire, Blake és Euripidész költeményeit olvassák fel a dráma szereplői, természetesen a megfelelő nyelveken. Ha ez nem vezet komplex élményhez, akkor bizony semmi, gondolhatnánk.
Az első három nóta kellően berúgja a korong motorját: tényleg úgy érzi az ember, mintha az ókori Mithrász-vagy Kübelé-kultusz egy szertartásán venne részt, annak minden elborzasztó és véres kellékével együtt. Furcsa, barbár hangulatú kompozíciók ezek, melyek már nemigen sorolhatók be a metal keretei közé, sokkal inkább Carl Orff műveihez hasonlóak hatásukban. Az Elthe Kyrie című tétel tényleg hátborzongató: igazából olyan, mintha egy közép-afrikai, még az őskori állapotok között élő törzs egyik transzba esett tagját hallanánk, miközben a szellemek borzolják amúgy sem rózsás kedélyét. Az ötlet szenzációs, de sajnos az alatta Bathory-jelleggel őrlő, lassú, két hangból álló riffelés bizony hamar kiöli az újdonság varázsát.
A rendszerszintű problémák azonban már a negyedik nótánál megjelennek: az Apage Satana (helyesen: Satanas) a magyar "Távozz tőlem, Sátán!" latin megfelelője, melyet rendszeresen kántáltak a középkori ördögűzések és boszorkányüldözések során. Itt azonban leginkább mintha egy amerikaifoci-csapat mérkőzésén a szurkolókat ösztökélő cheerleader-kórust hallanánk (elég hosszan ráadásul): "Hajrá-hajrá Lucifer! Gyerünk-gyerünk, ne add fel!" Bizony, nagyon gyorsan komolytalanná válnak a történések.
Első meghallgatásra a tíztételes korong mellbe dönti az embert furcsaságával, szokatlanságával. Azonban a lemez második fele sajnos már végtelenül repetitívvé és unalmassá válik: ugyanarra a sablonra vágva íródtak a szerzemények (kórus, hanghatásosok, rettenetesen epikus hősi riffek, nyögések, sikolyok, fúj a szél, stb.). Amikor negyedjére futunk neki a nótáknak, bizony nagyon nyögvenyelőssé válik a dolog: tam-tam, unga-bunga, tam-tam és ez megy egy órán keresztül.
Néhány jó ötlet és rengeteg önismétlés: kevés dal és rengeteg kiegészítő kellék, csili-vili. Mintha a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték volna az ablakon: a nagy drámaiság először röhögésbe, majd unalomba fullad. Csakúgy, mint ez a sátánista-luciferista bohóckodás. Pedig az elgondolás (a különböző rituálék és misztériumvallások zenei megjelenítése) kifejezetten egyedi volt, csak valahogy nem sikerült vele igazán mit kezdeni.
6,5/10
