A Georgia állambeli Black Tusk, bár sludge metalt játszik, mégsem említhető egy lapon mondjuk a Crowbarral. A 2005-ben elstartolt formáció zenéje ugyanis kő-hardcore punk alapokra építkezik, mindez pedig olyan mocskos döggel szólal meg, mint egy stoner metal csapat. Doomos elemekre azonban csak nyomokban leltem, pedig az a sludge egyik fő összetevője.

A Season Of Mist gondozásában április 26-án megjelent "The Way Forward" a csapat hetedik nagylemeze, és az első, melyen már kétgitáros felállással nyomulnak. A 2018-ban érkezett Chris Adams csatlakozásával még vastagabb lett a hangzásuk, valamint nagyobb teret engedtek a gitármunkának. Az, hogy hat éve jelent meg a legutóbbi albumuk (ennek kritikáját ITT találod), gondolom, a Covidnak is köszönhető, az egyik dal például pontosan erről szól, mármint a pandémia hatásáról.

A srácok többnyire az élet nehézségeiről énekelnek, de nem feledkeznek meg arról sem, hogy pozitívumokat csempésszenek a sorok közé, például azt, hogy a sok szarságot miképp tudjuk úgy feldolgozni, hogy az valahol az előnyünkre váljék. És ha már az éneklésnél tartunk, akkor abból mindenki kiveszi a részét a bandában. Tetszik ez a fajta változatosság az ének terén, sokat dob az összképen, ugyanis a hardcore-os acsarkodás egy idő után monotonná válhat ugyanabban a regiszterben, itt pedig több különböző, valóban kontrasztos vokál hallható.

A hardcore-os attitűd a zenén és a vokálon kívül még abban is megmutatkozik, hogy mindössze harmincöt perc alatt lezavarják az album tizenegy dalát. Oké, egy hardcore banda még ennél is rövidebb dalokkal operál, de akkor is. A nyitó Out Of Grasp például három perc alatti és egy akkora energiabomba, hogy nem is találhattak volna jobb kezdést.

Erős középtempóban halad előre a Brushfire, majd a lemez egyik legerősebb tétele, a Harness (The Alchemist) vágja pofán a hallgatót fejleszaggató nyitóriffjével, mely, bár keveset szerepel a dalban, azért nyomot hagy rendesen. Mindemellett ebben a tételben a gitárharmóniáknak is teret adnak (ahogy a későbbiekben többször is, például gitárszólók formájában).

Sorjáznak szépen a vadulós, energikus darabok, viszont annak ellenére, hogy egyáltalán nem lehet unatkozni közben, én azt mondom, hogy itt az érzés a lényeg: a Black Tusk nem mondhatni, hogy dalcentrikus banda lenne, a hardcore eleve nem az. A hangulat viszont átlagon felüli, és az is lényeges, hogy ez a fajta muzsika a koncerteken kel igazán életre.

Nem lettem megveszekedett Black Tusk-rajongó, viszont ezt a korongot biztosan jó párszor előveszem majd és élőben sem lenne utolsó elcsípni őket. Kicseszett energikus egy zene, képtelenség ülve végighallgatni.

8,5/10