Az elmúlt négy-öt évben reneszánszát éli a thrash, azaz inkább a retro-thrash: tulajdonképpen lehetetlen megszámolni a hetente garázsokban, pincékben, no meg elhagyatott külvárosi gyárépületekben frissen alakuló, tizenéves srácokból felálló hasonszőrű brigádokat, akik három-négy Slayer, Anthrax, Exodus meg Testament album meghallgatása után belecsapnak a lecsóba. Ezek jó része értékelhetetlen leckefelmondás amatőr színtársulat szintjén: egy-két év lelkesedés után beadják a kulcsot, de jön helyettük egy újabb (mindig van másik). A mezőnyből azonban törvényszerűen kiemelkedik néhány elkötelezettebb, lelkesebb, tehetségesebb zenekar, akik kitörnek és megpróbálkoznak saját zenei világuk kialakításával.
A finn Lost Society hat évvel ezelőtt alakult a fenti recept szerint: de olyan precizitással és dinamizmussal tolták a nyolcvanas évek thrash metalját, hogy szinte rekordgyorsasággal nyertek tehetségkutatót, mentek turnézni a legnagyobbakkal (Kreator, Testament) és kötöttek lemezszerződést. Szélvész ütemben adták ki a 2013-as "Fast Loud Death" és a 2014-es "Terror Hungry" albumaikat, melyek korrekt bemutatkozások voltak, de nem tudtak érdemben hozzátenni a stíluskánonhoz. A Nuclear Blast február 12-én jelentette meg harmadik korongjukat "Braindead" címmel és egyértelmű, hogy a finn srácok is felismerték: változtatni kell.
A Samy Elbanna énekes/gitáros vezette négyes egy olyan nótával nyit, mely alapján alapvető változásokra számíthatnánk, de mégsem ez a helyzet. Kényes a feladat: a banda az első két lemez által megnyert rajongótábort nem ijesztheti el magától, de a továbblépéshez új utakat kell kitaposnia. A thrash egy igen konzervatív, korlátozott megoldásokkal és eszközökkel operáló stílus, itt nagy megfejtésekre, epikus, progresszív dalmonstrumokra nem igazán van igény, a gyorsaság és lendület, na meg a technikás hangszeres játék vitte mindig is a prímet (a zsenik szűk elitklubjáról ne beszéljünk: pontosan Mustaine, Hanneman dalszerzői képességei révén születtek meg a műfaj mérföldköveiként azóta is hivatkozott albumok).
Érdekes, hogy a finnek pontosan a komplexebb szerkezetek, a hosszabb, körüljárós nóták, a középtempósodás és a rejtve becsempészett fogósabb, dallamosabb refrének irányába nyitottak, de csak amúgy félszívvel. Az album felét ezek az újabb megközelítéssel rendelkező tételek, másik felét pedig a hagyományos, ismerős, bulizós thrashgránátok alkotják.
Természetesen a hangszeres játék hibátlan, sőt megkockáztatom, hogy olyan precizitással és húzással játszik a csapat, amilyet még a nagyobb bandák esetében is ritkán hallani. Thrash albumon idén az Exumer aprított csak így (lemezkritika itt), a korong hangzása pedig példaértékű. Nino Laurenne producer kristálytiszta, éles, de nem digitálisan fülsértő megszólalást tett a "Braindead" alá: a basszusjáték is egyértelműen hallható, talán csak az ének van egy kicsit előretolva a mixben.
Az album legfontosabb pozitívuma zenei értelemben a gitárszólók színvonala. Arttu Lesonen és Elbanna olyan ikergitáros témákat, dallamos kibontásokat és egészen sziporkázóan ötletes tekeréseket visz végbe a szűk háromnegyed órás játékhossz során, hogy egyedül ezért megéri meghallgatni a lemezt. Egyszerűen hallatszik, hogy rettenetesen élvezték a stúdiózást, beleadtak apait-anyait a gitármunkába és ez átjön, a dinamizmussal együtt.
Negatívumként viszont Samy Elbanna vokális teljesítményét kell sajnos megemlíteni: háromféle regisztert használ ugyanis. Amikor (ritkán) tisztán énekel, akkor hallatszik, hogy van itt még tartalék, amit a későbbiekben ki is lehetne aknázni. A normál thrash reszelése is kifejezetten jó, illik a dalokhoz és húzása van. Viszont amikor fejhangon üvölt, sikolt amúgy igazi hardcore punk/metalcore módra, az konkrétan elviselhetetlen. Annyira idegesítő és a zenei befogadást teljesen elrontó élmény, hogy csodálkozom, miért nem jelezték ezt a frontembernek: ezen mindenképpen változtatni kellene a jövőben.
A nótákról pedig azt érzem, hogy a Lost Society ott áll a medence felett az ugródeszkán, készen az elrugaszkodásra, de még kapaszkodnak, nem mernek ellendülni. Valahogy tessék-lássék módon vezetik be a változásokat és túlságosan támaszkodnak még mindig a régi nagyok munkásságára. A Riot egy Panterás, groove-alapú riffre épül, kiállásaiban és énektémáiban viszont színtiszta hardcore, a Hollow Eyes amolyan "South Of Heaven"-korszakos, középtempós Slayer-döngölés, az Only (My) Death Is Certain pedig erőteljes Metallica-hatásokkal operál. Ez utóbbi tétel önmagában több mint nyolcperces és bár minden bizonnyal a lemez csúcspontjának szánták, sajnos egy igen unalmas, de a legváltozatosabb zenei összetevőket minden koncepció nélkül össze-vissza hányó nóta kerekedett ki belőle. Ugyanez azonban nem mondható el a majd' hatperces Mad Torture dalról: ez tulajdonképpen egy zanzásított thrash-kisenciklopédia. Minden benne van, ami a thrash metalról elmondható, eljátszható.
A finnek mintha éreznék a változtatás szükségességét, próbálnak is tenni az ügy érdekében, de mintha még nem találták volna ki a hogyan tovább mikéntjét. Ez a félgázzal, nyögvenyelősen történő újítgatás (lassulunk, behozunk ezt-azt) inkább csak a meglévő rajongói bázis egy részét fogja elidegeníteni, de bővülést biztosan nem eredményez. A saját zenei világ, stílus kialakítása nem spórolható meg: ez az egyetlen járható út, a többi az erdőbe visz.
8/10
