Valószínűleg a nyolcvanas évek első harmadában másnaposságból másnaposságra ébredő thrasherek röhögnének a legjobban azon, hogy jó harminc évvel később metalrajongók légiói könnyes, párás szemekkel ábrándoznak erről az időszakról és elérzékenyülve teszik fel a bakelit (bocsánat, vinyl) albumokat a lemezjátszóra. Valószínűleg több tucat sörösüveget törnének össze értetlen fejeken annak hallatára, hogy mára olyan klasszikussá nemesedtek ők (legalábbis egy szűk, underground szubkultúrában), mint a The Beatles vagy a The Doors egy kicsit korábbról.
Ha már kívülről fújod a legnagyobb thrashbandák teljes életművét, akkor rávetheted magad a kevéssé ismert, obskúrus csapatokra, lehetőleg európaiakra: Artillery (dánok, és milyen jók is voltak az első három albumukkal, te jó ég!), Onslaught (angolok), Paradox (németek), de körülbelül a végtelenségig lehetne sorolni őket. Előbb-utóbb ebben a listában (szerintem a legelején azért) felbukkanna a német Exumer neve is, főleg bemutatkozó korongjuk, az 1986-ban megjelent "Possessed By Fire" révén. Ez az azóta már kultstátuszra szert tett anyag egy elveszett gyémánt, melyet csak egy kicsit kell ruhával megdörzsölni, megszokni azt a hajdanvolt hangzást és egyszerűen legyalulja a fejedet.
A kétezres évek elejétől kezdődően, amikor lassan lecsengett a grunge/alternatív stílusok népszerűsége és a nu metal is kezdett beleállni a földbe, újra divatba jöttek a régen elfeledett stílusok. Komplett trendek ültek rá erre a halottébresztésre, és természetesen a kiadók is próbáltak minden lehetőséget megragadni. Szépen sorban éledtek újjá a nyolcvanas évek ismert és kevésbé ismert, sikeres vagy hamar feloszlott csapatai, elsőre persze a fesztiválkörökre, majd aki még bírta szusszal és egészséggel, meg munkakedvvel, újabb albumokra is. Sajnos általában nem igazán sülnek el jól ezek a másodvirágzáskori próbálkozások: azok a rajongók, akik még meg sem születtek e bandák fénykorában, nem is ismerik őket, a törzsközönségük döntő része meg azóta már teljesen máshol tart az életében. De azért voltak sikeres visszatérések is szép számmal.
A német Exumer két alaptagja, Mem V. Stein énekes és Ran Mensh gitáros/dalszerző 2008-ban élesztette újjá tetszhalott állapotából a brigádot, 2012-ben adták ki a jól fogadott "Fire & Damnation" albumukat, de azért a világot nem váltották meg. Most a Metal Blade gondozásában január 29-én érkezett meg a negyedik sorlemez, a "The Raging Tides" és hát mit is kell ilyenkor mondani? Bele a közepébe, telitalálat.
Először is a hangzásról: ennyire pöpec, hasítóan kemény és éles, de mégsem digitális megszólalással nagyon régen nem találkoztam és ami a thrash albumoknál a rákfene szokott lenni: a basszus és a lábdob szépen, telten szól, minden a helyén, a hangszerek szépen kiegyensúlyozva, szóval minden tökéletes, a produkciós munka nem húzza vissza a dinamikát, hanem húzást ad a nótáknak.
Aztán itt van Mem V. Stein énekhangja ... izé, szóval ahogy a mikrofon mögül előadja a torkából azokat a ráspolydörzsszerű hangokat. A finomságok itt kezdődnek, ugyanis ez a hang simán beleférne egy nyolcvanas évek közepi hardcore punk bandába: a vokalizálás módja pedig szépen átfolyik a zenébe is és a hardcore témák és megoldások tisztán tetten érhetőek egy csomó nótában (lásd például a Sacred Defense vagy a Catatonic, de akár a Brand Of Evil tételeket). Az persze eddig is világos volt, hogy hol is találhatóak a thrash metal zenei gyökerei, de ennyire szépen visszahallani mindezt a XXI. században egy veterán csapattól igazán megnyugtató és kellemes érzés.
A tízdalos korong - követve az ősi hagyományokat - harmincöt perces (bár a spéci kiadások tartalmaznak egy Pentagram és egy Grip, Inc. feldolgozást is, melyek érdemben nem nagyon tesznek hozzá az anyaghoz), de semmi hiányérzetünk nem támad, miután leáll a Death Factory utolsó üteme is. Ezt a mániákus, eszement riffelés és Stein idegbeteg, dühös, de mégis kontrollált üvöltözése egyszerűen nem engedi. Bár erősen fennáll a veszélye annak, hogy automatikusan nyúlunk az újrajátszás gomb felé, ezért inkább hétvégi hallgatást javaslok a kellő mértékű pihenés érdekében.
Nos, nem kell ezt tovább cifrázni: zúzás van itt ezerrel és prémium minőségben. A fiatal retro-thrash bandák meg szépen menjenek haza és gyakoroljanak. Hosszan. Sokáig.
10/10
