Akkora klisé már, hogy félve merem csak leírni: szinte minden banda esetében sorsdöntő a harmadik soralbum fogadtatása (illetve régen az volt, ma már tényleg nem tudom, hogy van-e még értelme sikerekről meg bukásokról beszélni, amikor nincs, ami kézzelfoghatóan és mérhetően jelezze azt, lásd lemezeladások). Az amerikai progresszív, atmoszferikus, technikás death metal csapat, a Fallujah két évvel ezelőtti második korongja, a "The Flesh Prevails" iszonyú nagyot szólt a színtéren. A kritikák az egekbe dicsérték, a banda számos rajongót szerzett, a mezőny legelismertebb neveivel turnézhattak, majd leszerződtek a legnagyobb metal kiadóhoz. Április 29-én a Nuclear Blast gondozásában meg is jelent "Dreamless" című friss korongjuk. Nagy a tét, de valahogy úgy érzem, nem teljes mértékben sikerült élniük a felkínált lehetőséggel.
Rengeteg rockmagazin és webzine tartja a Fallujah zenekart a modern, újító és a metal jövőjének irányt mutató csapatnak, talán még a francia Gojira vívott ki ilyen egyöntetű elismerést a színtéren. Teszik ezt ráadásul úgy, hogy a banda még nem is rendelkezik akkora múlttal vagy diszkográfiával, mint a honfitárs Mastodon, pedig ők is a kritikusok kedvencének számítanak. Részben tehát megelőlegezett is ez a bizalom, mely a csodavárásnak is betudható egyrészt, másrészt pedig jól jelzi sajnos a metal kiüresedését és betokosodását is.
A Fallujah tulajdonképpen két stílust, a szinte deathcore módjára hörgős, ultrasúlyos death metalt és a csúcsra pörgetett, Dream Theaterben gyökerező, de annál néhány fokozattal magasabban, turbóüzemmódban zakatoló progresszív, úgymond villogtatós metalt vegyíti zenéjében. Ehhez járul hozzá még az elektronika egyre bátrabb használata, amúgy a lebegős, atmoszferikus álompop módjára, mely rendkívül érdekesen hangzik elsőre.
Nos, tucatszor végighallgattam már a "Dreamless" albumot és mindannyiszor leesett az állam a hangszeres virtuozitás és tudás előtt. Scott Scarstairs gitáros/dalszerző olyan elképesztő, szinte többtételesnek ható szólókat, töredezett, djentes rifforgiákat valósít meg minden egyes húzósabb dalban, hogy nagyon kell kapaszkodnia a hallgatónak, hogy követni tudja a követnivalót. Ahogy végigültem a korongot, mindig élveztem egy-egy tételt, csak aztán azt vettem észre magamon, hogy türelmetlenkedem. Várok valami olyat, amiben meg lehet fogódzkodni, ami elindít bennem valamit, de nem érkezett ilyen.
Aztán mindig megpróbáltam külön egyes számokat visszaidézni, dallamokat, refréneket, de nem ment. Egy hatalmas katyvasz maradt a fejemben, örvénylő, parázsló, kavargó témahalmozásokkal, a vokális témák szinte teljes hiányával. A dalok nem különültek el a fejemben, köszönhetően részben annak, hogy a zúzós, hörgős énekkel megtámogatott súlyosabb darabok nagyon hasonlóak egymáshoz témákban, felépítésben, másrészt Alex Hofmann frontemberi teljesítménye egyensimára csiszolja a tételeket.
A legzavaróbb azonban a dalokban, hogy mesterségesnek érzem a death metal és a néha szinte dzsesszesen összetett, félpercenkénti témaváltásokkal telezsúfolt progresszív, dallamos részek összeillesztését. Egyszerűen nem olvadnak eggyé, illetve nem jön létre új minőség. A billentyűsökkel, elektronikus varázslással teli instrumentális részek egyszerűen nem adnak súlyt a death metal hörgésnek, ha arra vágynánk, miközben azt, aki az elszállósabb, dallamosabb dolgokat kedvelné, már zavarja a hörgés. Ráadásul a Dream Theater-féle progresszív iskola legzavaróbb hibája, az öncélú instrumentális villantások, az "ezt is meg tudom csinálni, meg ezt is" jellegű bűvészkedések számomra pontosan a zene lényegét ölik meg.
A korong második felében érdekes módon túlsúlyba kerülnek a gitárt, mint első számú hangszert nem igazán alkalmazó tételek: a Les Silences, a Fidelio, a Wind For Wings mind-mind jobban memorizálható darabok, mint a korong zúzósabb első részében megtalálhatóak, ezekből viszont a metalrajongók hiányolhatják kedvenc műfajuk jellegzetességeit. Érezhető, hogy a Fallujah zenéjében az elektronika mindinkább teret nyer: nem tudom, hogy ez lesz-e a jövő iránya, de én azért remélem, hogy maradnak a gitárzúzásnál.
Átmeneti időszakban készült lemeznek érzem a "Dreamless" korongot: az amerikaiak is érzik, hogy negyedjére már nem fog újdonságnak hatni ez a megközelítés és most mindent csúcsra járattak a harmadik lemezükön. Valahogy úgy érzem, mintha egy olyan lucullusi lakomán ülnék, ahol minden fogás marhapörkölt. Imádom a marhapörköltet, de ha tízszer egymás után, folyamatosan azt kell ennem, akkor megcsömörlök tőle és másra, emészthetőbbre vágyom.
Fel van tehát adva a lecke: valamerre el kell indulni. Vagy visszakanyarodnak egy kicsit a metal gyökerekhez vagy amúgy Bring Me The Horizon módra nagy levegőt vesznek és megkezdik hosszú menetelésüket a mainstream rock irányába. Én az utóbbinak természetesen nagyon nem örülnék (sőt, kudarcnak tartanám), de valamit ki kell találni.
7,5/10
