Dez Fafara nem tartozik azok közé az előadók közé, akik a múltban szerzett babérjaikon üldögélnek. Szorgalmasan dolgozik, rugalmasan tud váltani különböző projektjei között, több vasat is a tűzben tart, de azzal nem lehet vádolni, hogy az olcsó népszerűségért a lelkét is eladná. Mindig is a metal elborultabb, karcosabb vonalán mozgott. 2002-ben oszlott fel a nu-metalban utazó, de a fősodorbeli népszerűséget valahogy mindig elkerülő bandája, a Coal Chamber, de szinte frissiben és új társakkal meg is alakította még ugyanabban az évben a teljesen más zenei közegben mozgó DevilDriver nevű bandáját. Május 13-án a Napalm Records gondozásában pedig immár a hetedik soralbumuk jelenik meg "Trust No One" címmel.
A DevilDriver mindig is valahol a dallamos death-metal, a thrash és groove-alapú, Pantera-jellegű metal határvonalán mozgott, mondhatni tipikusan azt a fajta amerikai, dögös, szigorú, zúzós zenét nyomatta, amelyben a ritmusnak, a húzásnak kiemelt szerepe van. A 2013-as, némileg lassabb és visszafogottabb "Winter Kills" soralbum után gyakorlatilag a teljes banda lecserélődött Fafara körül és a frontember egy kör erejéig felélesztette korábbi csapatát. Tavaly májusban ki is jött egy újabb, elég haloványra sikeredett Coal Chamber album, a "Rivals", de nem igazán tudta megmozgatni a régi rajongókat, újakat sem szerzett és nem is véletlenül tűnt el az ezernyi kiadvány között.
Aztán most a DevilDriver megújult felállással végre előállt az új koronggal és első hallgatásra megállapítható, hogy ez a brigád százszor életképesebb és dinamikusabb, mint a régi nu-metal veteránok. Szinte érezni, hogy Fafara is sokkal felszabadultabban énekel és pontosan azt csinálja, amit 2016-ban, pályájának jelenlegi szakaszában csinálni akar.
A felfrissült felállás rengeteg hozott a konyhára: a Chimaira soraiból érkezett dobos, Austin D'Amond valami iszonyatosat játszik a lemezen, élmény hallgatni, mert egészen elképesztő módon hoz dinamizmust a dalokba. Mike Spreitzer és Neil Tiemann gitárosok pedig a húzós riffek terén éppúgy otthon vannak, mint a göteborgi stílusú ikergitáros dallamos death metal szólók kapcsán. Fafara pedig a lelkét is kiénekli a lemezen.
Az egyik tétel, melyben a leginkább nyilvánvaló az In Flames-féle csapatok hatása, az pont a nyitó Testimony Of Truth, de ilyen a címadó Trust No One is. De van itt groove-os, thrashes aprítás is a Retrubution című nóta képében, a My Night Sky című tétel pedig egyenesen zseniális azzal a kísérteties hangulatával. Érdekes egyveleg tehát az album, tulajdonképpen egy extrém metal koktél (az amerikaiaknak amúgy sem nagyon jól álló black metal értelemszerűen kimaradt), amely viszont kellően fogós és dallamos is ahhoz, hogy az ezektől a stílusoktól ódzkodók is megkedveljék.
A hangzás tökéletes: a Static-X zenekarból érkezett Diego Ibarra basszusfutamai tökéletesen szólnak és külön mélységet, dögöt adnak a daloknak. Mark Lewis producer, aki már az előző albumuknál is a keverőpultok mögött állt, ismét nagyon korrekt munkát végzett. Hangzásilag körülbelül itt tart ma a metal, így kell szólnia egy keményebb rockalbumnak.
És bár a fentiek alapján furcsa lehet, de pontosan azért nem érzem tökéletesnek az albumot, mert én nagyon hiányoltam egy-két olyan dalt, mely kilép ebből a tesztoszterontól duzzadó, konditerem-illatú zenei közegből. Vannak minden nótában fifikás megoldások, de a tíztételes, negyvenperces korong a végére kicsit beleszürkül a szikárságba, a morcosságba. Nagyon kellett volna pár olyan szám, amely nyugodtabb, váratlanabb, lassabb és elszálltabb, hogy aztán az újabb durvulatok ívet és hangsúlyt kapjanak.
Ettől függetlenül ez egy igen jól sikerült album: zeneileg semmi új sincs benne, de az a frissen megtalált dinamizmus, amely kialakult az új felállás tagjai között, előrerepíti a hallgatót, hogy aztán automatikusan nyúljon az indítógomb felé. És a Coal Chambert pedig - ha lehet - felejtsük el immár mindörökre!
8,5/10
