Érdekes ellentmondás, hogy ha be kéne mutatnom valakinek a black metal stílust (hogy milyen zene is ez, milyen hangulatot képes átadni, hol tart ma, mi volt a múltja, mit akar üzenni, ha egyáltalán, és hogy pontosan miért is szeretem ezt az idióta, gyermeteg mondanivalójú zenét önmagáért, kizárva a bugyuta, meglehetősen fárasztó és érdektelen hátteret), nos, akkor eszembe sem jutna a svéd Dark Funeral, pedig a banda maga a black metal kvintesszencia: mindent megtestesítenek, mégpedig 100%-osan, ami az eszünkbe juthat a fekete fémről, és mégis ... illetve mégsem.
A csapat főnöke, zeneszerzője és gitárosa Lord Ahriman (azaz polgári nevén Mikael Svanberg), akinek az egész munkássága olybá tűnik, mintha kereszteshadjáratot (hahaha!) vezetne minden ellen, ami veszélyeztetné bármilyen kis mértékben is a black metal általa szentnek és sérthetetlennek vélt stílusbeli jellemzőit. Ha nagyítóval vizsgálnánk át a Century Media gondozásában június 3-án megjelent hatodik stúdióalbumuk, a "Where Shadows Forever Reign" minden egyes hangját, akkor sem találnánk semmi olyasmit, ami bármilyen értelemben akár hajszálnyira is kilógna abból a hangzásból, mely immár jó huszonöt éve a metal színtér egyik stabil hivatkozási pontja.
És a gondok itt kezdődnek. Először is: minden egyes itt szereplő riffet, zenei megoldást, refrént már sokszor volt alkalmunk hallani ebben a negyedszázadban, sajnos a kelleténél és a kívánatosnál talán többször is. De számos zenekar létezik és alkot, akik hasonló megközelítéssel dolgoznak, mi akkor a gond?
Nos, a Dark Funeral valahogy úgy járt, mint a mindenáron való publikálás lázában égő önjelölt írópalánták, akik a prózaírás mikéntjét olyan című szakkönyvekből akarják elsajátítani, mint a "Hogyan írjunk elsöprő világsikert egy hónap alatt?" vagy "A regényírás tíz titka, melyet sosem tártak fel az írók! Eddig!!!". Nem kétlem, hogy az ilyen használati útmutatókban valóban találhatóak hasznos és igaz tanácsok, ötletek, de azok alapján, azokat sorvezetőként használva valami rendkívül furcsa kuszaság kerekedhet csak ki. Ennek egy további lépcsője lehet a regényíró segédszoftver: ezt talán inkább hagyjuk is.
A Dark Funeral kicsontozta a műfajt, patikamérlegen kimérte a maradékot és az így kiválogatott, általa vegytisztának vélt összetevőkből alkotja meg újra és újra korongjait. A probléma pusztán az, hogy pontosan a lényeg vész el ezzel a hozzáállással: egy-egy zenekar vagy album pontosan attól válik mindig izgalmassá, amit az adott előadó egyedi látásmódjával, ha tetszik, a stílus határain túli kikacsintásaival tesz hozzá a választott műfajhoz. A svédek sajnos ezeket nyesték le nagy igyekezetükben és ami maradt, az lehet, hogy valóban 100%-os, tankönyvszerű fekete fém, csak olyannyira izgalmas, mint a sótalanítás őrületében tobzódó mai amerikai iskolai menza ízetlen fogásai.
A méltányosság kedvéért a pozitívumokat is ugyanolyan súllyal kell felhoznom. A hangzás kifogástalan, tiszta és kifejezetten élvezetes hallgatni ezeket a korrekt nótákat háromnegyed órán keresztül. Az új énekes, Heljarmadr, az eddigi legjobb frontembere a bandának: van valami érdekes, agresszív íze a hangjának, ami sosem vált át rikácsolásba, nem válik idegesítővé. A hangszeres teljesítmény természetesen kifogástalan: a dobok különösen zseniálisak (főleg, mivel nagyon jól eltalálták a hangzását), de az egész bandáról messziről hallatszik, hogy abszolút profi zenészek.
Semmibe sem lehet konkrétan belekötni, de mégis: a dalok úgy mentek el mellettem, hogy semmiféle maradandó nyomot nem hagytak bennem. Az eredetiségnek, az egyediségnek vagy legalább valamiféle szokatlannak, érdekesnek a nyomát sem lehet itt találni: csak jönnek, csak jönnek a tremolo-riffek, a blastbeatek, a kötelezően érkező atmoszferikus átkötések szépen sorban, bólogatunk, bólogatunk és közben lopva az óránkra pillantunk. Várjuk azt a dalt, amire felkaphatjuk a fejünket, amire meg tudunk őrülni akárcsak egy pillanatra is (elvégre a black metalról van szó), de ez a pillanat sosem jön el. Talán majd legközelebb.
7,5/10
