Érdekes dolog, amikor egy csapat pontosan azt a korszakát nézi ki egy-egy kedvenc bandájának, melyen az már akár egy évtizede is továbblépett. Ez sok olyan rajongó számára lehet kedves és vonzó is egyben, akik e csapatok újabb kori tevékenységével nem igazán tudnak mit kezdeni. A finn Vuolla bemutatkozó albuma június 3-án jelent meg "Blood. Stone. Sun. Down." címmel a Schwarzdorn Production gondozásában és pár nóta meghallgatása után igen könnyű beazonosítani a példaképeket: korai Katatonia és Anathema, a szintén finn Swallow The Sun és Shape Of Despair. A funeral doom sötétségét és kíméletlen vontatottságát nem éri el a Vuolla, inkább a melankolikus post-rock és a death/doom egyfajta keverékeként lehet őket leírni.
Két énekessel dolgozik a csapat, tulajdonképpen a szokásos "szépség és szörnyeteg" felállásban a szintetizátort is kezelő Kati Kallinen felelős a tiszta női énekért, míg Kalle Korhonen hozza a hörgős mélyeket. Általában elég jól elkülönül a kétfajta vokális stílus, ritka az, ha egy nótán belül mindkettőt hallhatjuk felváltva, de egymás mellett sosem.
A finn zenekarok elsöprő többségénél megszokhattuk, hogy a hangszeres teljesítmény vérprofi és ez most sincs másként. Különösen Ilari Kallinen gitármunkáját lehet dicsérni: kegyetlenül eltalált témákat hoz, ha ritkán pedig szólózni támad kedve, akkor kifejezetten jó dallamokat és hangulatot teremt.
Mivel ez egy kifejezetten lassú, irgalmatlanul hosszú dalokra épülő zene, kulcskérdés, hogy az atmoszféra és a melódiák mennyire tudják lekötni a figyelmünket. A Vuolla természetesen nem találta fel a meleg vizet: ezernyi ilyen csapat ezernyi hasonló albumát hallhattuk már az elmúlt huszonöt évben. A finnek témái, nótái semmivel sem rosszabbak pályatársaikénál, de kiemelkedőnek sem mondanám azokat. A megszokott sémák szerint építkező death/doom muzsika ez, ha Korhonen viszi a prímet, míg álmodozós, melankolikus post-rock, ha az énekes hölgy áll a mikrofon mögött.
A fentiekben már vázoltam is az albummal kapcsolatos két problémámat. Egyrészt semmi, de tényleg semmi meglepetést nem tartogat számunkra a Vuolla: ha hallottunk már öt-hat ilyen jellegű korongot, akkor minden egyes hang ismerősnek fog tetszeni. Nem nagy gond ez, csak egy kicsit elszomorító, ennek ellenére nem tudok belekötni a dalszerzés minőségébe. Hasonló súlyú (azaz nem igazán jelentős) megjegyzésem a két alkalmazott stílus illeszkedése: sokszor erőltetettnek érzem a csatolást. Mintha két külön zenekart hallgatnánk a death/doom hörgés és a post-metal tételek esetében.
A harmadik észrevételem azonban már sajnos nagyon is alapvető problémára világít rá, ez pedig nem mást, mint Kati Kallinen énekhangja. Ez a hang önmagában kellemesen lágy és simogató lenne, csak sajnos elég kifejezéstelen, érzelmeket nem képes megjeleníteni, de ami a legkellemetlenebb, néha fülsértően hamis. Ez a hamisság pedig végigkíséri az összes olyan nótát, amiben a hölgy énekel. És itt számomra véget is ér a hitelesség kérdése: ha egy zenekar ezt nem veszi észre az első visszahallgatás alkalmával, akkor ott olyan gondok mocorognak a mélyben, melyeket hosszú-hosszú évekkel korábban kellett volna megoldani a csapaton belül.
Az egyébként kiváló Shadow Layer vagy a Chambers To Fill With Longing című tételeket teljesen tönkrevágja ez a fenti dolog. Nem akarok erről feleslegesen sértően vagy hosszadalmasan írni, de ez a mégoly korrekt (alkalmanként kiváló) hangszeres teljesítményt, azaz magát a korongot alapjaiban rombolja le és én hallgatóként ilyenkor mindig azt érzem, hogy az adott zenekar tiszteletlen volt velem szemben.
Nagyon sajnálom ezt a dolgot és a végső pontszámom igen nagy jóindulatot és szimpátiát tükröz, mert a számok, az instrumentális produkció igencsak kedvemre való volt. A többit pedig nem hozom elő még egyszer.
7/10
