Egy olvasónk részletes élménybeszámolója következik az Impericon Never Say Die! turné bécsi állomásáról. A turnén a Polar, a Make Them Suffer, a Fallujah, az Obey The Brave, a Carnifex, a Thy Art Is Murder és a Whitechapel léptek fel. Következzen is akkor az koncertkritika!
Az első fellépő a Polar volt. Lemezen és élőben sem fogtak meg a srácok, de szerintem nem is nagyon törték magukat...Unalmas és nagyon felejthető zenekar.
A Make Them Suffer érezhetően erősebb formáció, ez a dalokban és a hangzásban is észrevehető volt. Viszont Nick McLernon egy nagyon idegesítő alaknak tűnik...Már a mozgásából is az jött le, hogy egy erősen pózer srácról van szó. Aztán a 3. szám körül egy fél literes vizet dobott ki erőszakosan a "tömeg" közé. Pár pillanattal később esett le, hogy egy gyerek bent a telefonját nyomkodta és ez nem tetszett Nicknek.
Innentől kezdve el is temettem a Make Them Suffert. Lehet, hogy igaza van, de ez nem Corey Taylor-szint, hogy vagdalózzunk össze-vissza, mint egy hisztis kissrác.
Számomra a Fallujah leginkább lemezen működik. Másodszor láttam őket élőben és azt kell mondjam, hogy nem igazán érzem őket koncertzenekarnak...Végig a ritmusszekciót bámultam, ami amúgy félelmetesen jó. A gitár viszont nagyon hangosra volt keverve, így a lead részek néha teljesen szétszedték a fülemet.
Kegyetlen jó zenekar a Fallujah, de jobb otthon szeretgetni.
Alex az Obey The Brave-ből számomra egy nagyon meghatározó figura, ezért eléggé vártam már, hogy eljussunk az OTB-ig. A 2 pesti koncertet nagyon beéreztem és itt is elég jó bulit hoztak. A közönség végre rendesen beindult, volt mozgás, közös éneklés. Sajnos Alex folyamatosan a fülmonitorral küzdött, emiatt látszólag nem is volt legjobb kedvében. Ettől függetlenül szerintem hozták az elvártat, vigyorogtunk, mint a hülye gyerekek.
A Carnifex-et már annyiszor láttam, hogy megszámolni se tudom. Ami mondjuk azért nem baj, mert nálam az összes bulijuk 100%. Nem vagyok egy őrült fan, de tényleg állati jó nézni, ahogy pirítanak. Precízek, kegyetlenek, kenik mint a marha. Scott mondjuk nagyon vicces néha, ahogy: "Jump, jump, jump jump!!!" és ugrál a Black and decker cuccában, mint egy éhes kiscsibe. Cserébe Jordan Lockrey tekintete, és Cory Arford 200 kilója eléggé szigorú tud lenni. Nagyon király volt, leszedték a fejünket! A végén a Lie to my face - Hell chose me páros eléggé feltüzelte az estét!
A Thy Art Is Murder az utóbbi idők legnagyobb szerelme nálam... CJ-t lehetetlen pótolni, de nagyon bízom benne, hogy Nick Arthur marad a fronton. Látszott, hogy a legtöbben értük jöttek, itt voltak a legtöbben és itt volt a legnagyobb mozgás is. A hangzás brutális volt, talán annyi, hogy Nick hangja a legmélyebb hangfekvésekben egy picit elveszett... Hogy ez kinek a hibája, azt nem tudom, de mondjuk a Barba Negrában nem volt ezzel gond, úgyhogy én a hangosító számlájára írom a balhét. A program is elég kerek volt, nem igazán maradt hiányérzet!
Philléket (Whitechapel) sajnos még csak egyszer láttam a hajós NSD-on. Nálam etalon zenekar, ezért ezt vártam a legjobban. Szerencsére egy picit sem kellett csalódnom. Nagyon kemények voltak a srácok. Nagyon frankón szóltak és brutál precízen pörgették végig a bulit. Hiába szeretem a 2 utolsó albumot is, nálam a korai dolgaik a legmeghatározóbbak, így a programot kicsit variáltam volna, de mivel volt Possession, így nem haragszom senkire. Phil néha rappelt kicsit és a Bring Me Home-ot is elénekelte nekünk, amivel csak egyetlen egy bajom volt: hátrament és a dob előtt tolta végig fülmonitorozva. Szerintem sokkal hatásosabb lett volna, ha ezt az arcunkba rámolja, de mivel nagyon patent volt az ének is, így ez sem csalódás. Jó volt őket újra látni.
Összességében egy picit amúgy látszódott az összes zenekaron a fáradtság, illetve szerintem érződött, hogy nem Bécs a kedvenc helyük. Amit amúgy meg is értek, mert a közönség elég visszafogott volt. Ez az A38 Hajón, vagy a Dürerben sold out lett volna, és a hangulat is garantáltan állatabb. Külön-külön nem volt 10-es egyik zenekar sem, de egy ilyen felhozatal eléggé verhetetlen!
Lucsányi Milán írása
