2017. április 7-én beiktatták végre a legendás brit progresszív rock zenekart, a Yes-t az amerikai Rock and Roll Hírességek Csarnokába. Talán a jelölőbizottság idén végre meghallotta a rajongókat, akik immár évtizedek óta követelték a rockbanda lassan ötvenéves pályájának hivatalos elismerését. Nos, ez meg is történt, de Rick Wakeman, a zenekar (volt) billentyűse, aki több alkalommal is elhagyta, majd újracsatlakozott társaihoz, egészen elképesztően zseniális beszédet mondott az illusztris közönség előtt.
A Yes az évtizedek alatt annyiféle formációban és felállásban játszott, hogy erről egy külön cikksorozatot is lehetne írni. A Rock and Roll Hall Of Fame azonban talán a legokosabb megoldást választotta és az 1992-es "Union" album tagságát hívta meg, mely azt a nyolc zenészt foglalja magába, akik a leghosszabb ideig játszottak a bandában és/vagy a legnagyobb hatással bírtak a zenekar történetére. A 2017-ben beiktatott tagok a következők:
Jon Anderson - ének
Bill Bruford - dob
Steve Howe - gitár
Tony Kaye - billentyűs
Trevor Rabin - gitár
Chris Squire - basszusgitár
Rick Wakeman - billenytűs
Alan White - dob
A Yes tagjai szépen sorban járultak a mikrofonhoz, azonban senki sem volt felkészülve Rick Wakeman egészen elképesztő, a száraz brit humort teljes pompájában bemutató beszédére. Reméljük, magyar kollégáik is hamarosan hasonlóan kreatívan és bátran fognak fellépni a díjátadások vagy éppen interjúk alkalmával.
Működik egyáltalán ez az izé? (A mikrofonra mutat.) És ez így ment egész életemben (nevet). Na mindegy, felejtsük el. Számos ok miatt is nagyon örülök, hogy itt lehetek a saját beiktatásomon. Természetesen az egyik az, hogy a Yes tagjaként ért ez a megtiszteltetés, hogy a Rock and Roll Hírességek Csarnoka elismeri a munkánkat. A másik ok, melyet talán nem is szabadna elmondanom, hogy kevesebb, mint félmérföldnyire ettől az épülettől volt szerencsém megélni első jelentős szexuális élményemet (taps a közönség soraiból). Nem, nem, nem, kérem. Nem volt igazán jó. Na mindegy, ahogy Steve (Howe gitáros) köszönetet mondott a feleségének, én is szeretnék az enyémnek köszönetet mondani. Sajnos, ma este ő nincs velünk. Amikor ma reggel közöltem vele, hogy elhagyom, azt hiszem, hogy kómába esett.
Meg szeretném köszönni a Yes tagjainak, a barátaimnak a közös munkát, de emellett mindent köszönök apámnak is, aki a karrieremben nagyon fontos szerepet játszott. Az egész családom a szórakoztatóiparban dolgozott. Általában igen-igen szegények voltunk mindannyian. Az apám Elvis-imitátorként próbált megélni, de sajnos erre nem igazán volt nagy kereslet 1947-ben. Sok mindenre megtanított az apám. Emlékszem, egyszer maga elé ültetett és azt mondta nekem: "Fiam! Soha ne menj azokba az ócska, lepusztult, gusztustalan sztriptízbárokba, mert olyat fogsz ott látni, amit nem szabadna látnod." Erre persze hogy elmentem az egyikbe. És ott megláttam az apámat.
Meg szeretném köszönni a Rock and Roll Hírességek Csarnokának, hogy végre beiktatták a Yes-t. Csak azt akarom mondani, hogy örülök, hogy harmadjára végre sikerült a dolog, mert ahogy öregszel, az öreg alkatrészek, mint például a prosztatád is, elkezdenek mozgolódni. Amit valóban komolyan szeretnék elmondani, az az, hogy mennyire fontos ez az elég kellemetlen prosztatavizsgálat, melyen egyébként pont most hétfőn estem át. Hölgyeim, Önök nem tudják, de tényleg kemény. Fel kell feküdni a vizsgálóasztalra magzati pózban, hallod a jó öreg műanyag vagy gumikesztyű csattanását, aztán az egész olyan, mintha egy hörcsög éppen élete nyaralását töltené a bensődben. Miközben éppen vizsgáltak, az öreg doki megszólalt: "Wakeman úr, ne legyen zavarban. Egyáltalán nem szokatlan, ha erekciója van valakinek az efféle vizsgálat közben." Erre azt feleltem: "Doktor úr, nincs erekcióm." Ő bólintott: "Tudom. De nekem van."
