Sokat gondolkodtam rajta, hogy hogyan vezessem fel ezt a kritikát. Hogyan kezdjek bele, mi legyen a bemelegítés. Ezt a dilemmát főleg az okozta, hogy sok mindent lehet mondani a Tales Of Eveningre, de hogy kiszámítható lenne, azt biztosan nem. Néhány év leforgása alatt az egyik legfontosabb csapata lett a hazai metal színtérnek, olyannyira, hogy olyan csapatok előtt bizonyíthattak már, mint a Kárpátia, de említhetném a néhány évvel ezelőtti Pecsás Sabaton-bulit is. Summa summarum, a 2012 "Hajléktalan lélek" című debütalbum óta eltelt időszakban alaposan sikerült kinőniük az underground szcénát. Éppen emiatt lényegében tűkön ülve vártam az új korongot, mely május elején meg is jelent, én pedig éhes farkasként vettettem rá magam.

Az új anyag kapcsán leginkább arra voltam kíváncsi, hogy mennyire tud megújulni a formula. Az első két nagylemez lényegében ugyanazt a zenei világot hozta, csak egy fejlődő hangzással. Mindig is egy masszívan melódiákkal körbeszegélyezett, maximálisan refréncentrikus zenéről volt szó, lényegében igazi power/szimfonikus metal volt a TOE zenéje. Jelentem, a rendszerfrissítés összejött. 

A hangulatos, itt-ott kicsit Wintersunos, Eluveitie-is intro után a nyitó Törd szét egy igazán fülbemászó, már elsőre is dúdolós tétel, ahogy az ezt követő Könnycsepp leszek is, melyről bátran merem állítani, hogy az eddigi legjobb refrénnel megáldott Tales dal. Az általában elmondható az albumról, hogy az eddigi legenergikusabb anyaga a brigádnak. Ez nagyban köszönhető annak, hogy megtalálták a tökéletes arányt a billentyűs témák és a riffelés közt, ennek hála egy kifejezetten organikus hangzással rendelkeznek a dalok. Nem mellesleg egy remek ívet írnak le.

Ritkán foglalkozom egy lemez számlistájának sorrendjével, egyedül talán csak tematikus vagy kifejezetten egy történetet elmesélő albumoknál volt erre példa. Nem tudom, hogy mennyi tudatosság volt az összeállításban, mennyire volt előre kiszámolva, de annyira következetes és átgondolt, hogy arra ritkán látok példát. Ezt a legjobban alátámasztja az album közepe felé felbukkanó Elmúlás csarnoka, mely egy iskolapélda a katarzispontokra, illetve ilyen még a közvetlenül előtte elhangzó, megklipesített Káprázat, mely ehhez a kitöréshez egy tökéletes felvezetés és ha ez még nem lenne elég, az egész album legütősebb riffjével rendelkezik. 

Még megemlíteném a címadó tételt, melyben annyi csavar azért van, hogy a lemez legnyugodtabb daláról van szó. Nem kell félni, nem mentek át doom metalba, viszont ez egy olyan hangulati fordulat, melyet mindig is hiányoltam a csapat munkásságából. Remélem, rendszeresítik a koncertprogramban, mert nagyon helyénvaló lenne. Az Elszánt legbelül meg a tökéletes lezárása az albumnak, amire a szintén nagyon hangulatos outro teszi fel a koronát.

A zenészeket csak dicsérni tudom és ez duplán áll Ribarics Tamás gitárosra. Az igazi megújulást ő jelenti az albumon. Idáig is remek riffeket rakott le az asztalra, de most olyan szinten szaggat helyenként, hogy megfelelő fejhallgatóval vagy hifivel a föld megmozdul az ember alatt. 

A ritmusszekcióban Pálosi Róbert még mindig fantasztikus dobtémákat süt el, ráadásul most kifejezetten változatos lett a végeredmény. Helyenként kimondottan extrém metalos témák is elhangzanak, de itt-ott egyszerűbb, rockosabb megoldások is feltűnnek, de mindez olyan ügyesen van elosztva, hogy egy pillanatra sincsen az az érzése a hallgatónak, hogy a dobos szereptévesztésbe került. Basszusgitár terén meg Németh Attila témái még soha nem szóltak ennyire érthetően és követhetően. Jelen van, hallani és szabályosan húzása van, konkrétan sikerült elhozni egy eddig csak élőben tapasztalható hangzást. 

A csapatnak mindig nagy erőssége volt a billentyűsjáték, ez most sincs másképp. Ádám Attila elszállós, itt-ott filmzenés, epikus dallamai most is remekül működnek és most tökéletesen egybefonódik a gitártémákkal is. Hatalmas tehetség a srác, esküszöm, vevő lennék rá, hogy egyszer készüljön egy olyan Tales-album, melyen csak ének és billentyűk vannak, esetleg mint egyfajta speciális kiadvány. Na, srácok?

A mikrofon mögött álló Dudás Ivett most is hozza a kötelező, hihetetlen magas színvonalat. Nem véletlen, hogy az ország legjobb metalénekesnőjének választottuk egy pár hónapja. Megvan az a fajta egyedisége és finomsága a hangjának, mely miatt az ilyen típusú metalra fogékonyak számára kötelező tananyag a csapat munkássága. 

"A fény nyomában" egy remek album lett, egy igazi kerek egész, mely ráadásul nem fél változtatni a bevált formulán, mégpedig azzal, hogy az eddigieknél egy sokkal metalosabb megfogalmazást választ, mindezt úgy, hogy közben nem felejt el Tales Of Evening maradni. Ha nagyon úgy tűnik, hogy ezeket a sorokat a masszív rajongói elfogultság szülte, akkor súlyos a tévedés. Jelen sorok írója tényleg elkötelezett rajongója a bandának és bármennyire is kerestem a fogást az albumon, akár csak egyetlen gyenge pontot, egyszerűen nem találtam.

A Tales az a banda, melynek nagyon jót tesz, hogy csak háromévente van új album, így a dalok kidolgozottsága nagyon sok csapatén túlmutat. Maximálisan megvan a lehetősége annak, hogy néhány éven belül Ivették is bekerüljenek abba a nemzetközi ligába, ahova mostanság a Dalriada jutott. Drukkoljunk, hogy ez sikerüljön!

10/10