Ezúttal svéd vizekre evezünk és a Deaf Rat (Frankie Rich - ének, Pat Kramer - gitár/ének, Max Lander - gitár/ének, Nic Lester - basszusgitár, Karl Löfgren - dobok) debütalbumát vesszük górcső alá. A hard rock formációt - a teljesség igénye nélkül - a Led Zeppelin, a Black Sabbath, Alice Cooper, Marilyn Manson és a Kiss inspirálta. Több ízben is szóba került már, hogy a hard rock stílusirányzat kihalófélben van; domináns jellegét tulajdonképpen már régen elveszítette még valahol a kilencvenes évek derekán.
Mostanában valamelyest kezdi azért visszanyerni megkopott fényét, még ha nem is olyan mértékben tündököl, mint fénykorában tette azt. A Deaf Rat sem kimondottan az a banda, mely a műfaj versenyzőinek dobogós teljesítményét prezentálná, inkább csak amolyan jófajta, szórakoztató, bulizós jellegű muzsika, ám korántsem bír korszakalkotó jelentőséggel (igaz, arra ott vannak a régebbi bandák klasszikus lemezei).
Az öttagú formációból általában csak hárman szoktak a zenekari fotókon pózolni - nem tudni miért. Retrós megjelenésükkel (kihúzott szemek, feszülős cső-, valamint trapéznadrág, stb.) csak még inkább hangsúlyozzák azt, hogy ők tulajdonképpen a hetvenes-nyolcvanas évek hard rock-iskolájának a tanítványai. És a dalaik szépen vissza is repítik az embert ebbe az időszakba: felültetnek minket egy afféle nosztalgiavonatra.
Jó párszor végigpörgettem a lemezt, mert sokáig nem tudtam eldönteni, hogy hányadán is állok vele. Az a baj, hogy egy idő után besokall az ember a rengeteg különféle zenétől, amit hall: itt vannak ugye a töménytelen mennyiségű promóanyagok, aztán emellett a régi kedvencekről sem igazán szeretnénk megfeledkezni, szóval ők is rendre előkerülnek. Viszont ennek a zeneáradatnak előbb-utóbb megjelennek az árnyoldalai is: egyszerűen nem tudjuk tartani a lépést, és összezavarodunk (na jó, ez most nem panaszkodás volt).
Szép lassan aztán beérett nálam az anyag. Nem igazán találtam olyan dalokat vagy dalrészleteket, amelyek untattak volna; a középszerűség nem mondhatni, hogy bármilyen formában felütné itt a fejét. Kapunk tíz hangulatos, jól összerakott szerzeményt: a dalok nem folynak össze, jól elkülönülnek egymástól, önálló karakterrel bírnak. A lemez hangzása sem rossz, de ez manapság már szinte alap a digitális hangrögzítési technológia adta lehetőségeknek köszönhetően.
A Fallen Angels friss, energikus és lendületes nyitánya után a Hail The End Of The Days a könnyedebb, dallam- és refréncentrikus vonalat viszi, a harmadikként érkező Tying You Down pedig inkább a gitártémákban jeleskedik: a refrén itt nem annyira erős, mint az előzőekben. A Save Me From Myself egy jófajta, húzós riffel indít, később aztán a refrén veszi át a vezető szerepet. A címadó Ban The Light című tételben a zakatolós gitárriffek viszik a prímet. A Bad Blood szép, akusztikus, vonósokkal színesített témái fokozzák tovább a hangulatot, majd egy kemény és egyben dallamos hard rock darab, a Make You Suffer folytatja a sort. Az utolsó kettő tétel közül a záró Welcome To Hellt emelném ki: az elektronikus, valamint zongora alapokon nyugvó, hangulatos szerzemény kellemes lezárása a lemeznek.
Ha mondjuk a legutóbbi Whitesnake-albumot veszem alapul, akkor a Deaf Rat lemeze körülbelül hasonló színvonalúra sikerült. És ha figyelembe vesszük azt is, hogy David Coverdale-ék korongjának hangzása el lett cseszve (szerintem), akkor a Deaf Rat egy picivel magasabb pontszámot érdemel. A "Ban The Light" 2019. november 8-án érkezik az AFM Records gondozásában.
9/10
