Kíméletlenül letaglóz a görög Nightstalker legújabb lemezének nyitószáma, az első percekben csak kapkodja a fejét az ember, milyen jól szólnak, és micsoda meglepetés, ez az érzés nem múlik el. Sőt! Végigvonul mind a nyolc számon, azaz mind a negyvenkét percen.
Ennyiben mérték embereink a jóságot, elégedjünk meg most ezzel! A lemez kritikájának apropóját adja közeli fellépésük, amely november 3-án este lesz a Dürer Kertben. Aki csak teheti, ne hagyja ki őket, egészen biztosan nagy buli lesz, óriási együtténekléssel, ahogy az náluk már megszokott. Hazánkban is egyre többen ismerik őket, köszönhetően többek között jelen sorok írójának, aki elsőként méltatta őket saját blogján. Ami azt illeti, lemezkritikát sem kaptak itthon eddig mástól, de ez a helyzet még javulhat.
Vissza a lemezhez! Tőlük szokatlanul gyors dalok születtek ezúttal, hiszen a Nightstalker védjegye inkább a középtempós őrlés volt, ehhez képest itt most komolyabb sebességbe kapcsoltak. Ha nem is mentek át speed metalba, érezhetően kaptak egy kis vérfrissítést valahonnan. A tagság a régi: Argy Galiatsatos - ének, Andreas Lagios - basszusgitár, Tolis Motsios - gitár, Dinos Roulos - dob
A Black Cloud ez a bizonyos nyitószám, nagy kedvenc lesz koncerteken, mert vaddisznó módon húz benne a gitár és a basszus. Argy is formában van, mindig is kedveltem a hangját, bár azt meg kell jegyeznem, magas régiókban nem mozog magabiztosan, az ő terepe a középmagas regiszter, kicsit rekedt, mégis erőteljes, jól felismerhető orgánuma van, mellyel nagy bravúrokra nem képes, viszont ezt a baljós-fájdalmas életérzést tökéletesen tolmácsolja.
Ahogy például a Sweet Knife kezdődik, az a lemez egyik fénypontja, mintha csak egy kávéházban kókadozna valaki, aki aztán megkapja a koffeinadagját és leüvölti szegény pincér fejét. „Nem tudok aludni éjjel” ismételgeti Argy, és mindannyian együtt érzünk vele, akik gyakran hasztalan forgolódunk órákon át ágyukban, sehogy nem jön az álom.
A Sad Side Of The City a másik emlékezetes darab, a bevezetés, a refrén, a gitármunka is elsőrangú, csak itt lehet érezni egy kicsit a magasabb hangok gyengeségét, sajnos a vokál sem segít ezen sokat. Én nem tudom mennyi idős Argy, de közeledhet a 60-hoz, és tudvalevően az idő múlásával egyre mélyül a hangunk, ilyenkor már nagyon nehéz magas hangokat kihozni magadból, főleg, ha egész életedben egy metalbandában üvöltöztél. Ennyit a védelmében.
Nagyon szeretem a hangsúlyozását, a hajlításait, ahogyan például a Cursed című nótában kiengedi a torkát és megmutatja, mekkora erő is szorult belé. A felvételben egyébként a gitárosé a pálma, gyönyörű szólójával feldobja az egyébként is elég bika számot.
A Nightstalker egyike azoknak a doom/stoner zenekaroknak, melyeket száz közül azonnal felismer bárki, részben Argy hangja, részben Tolis gitárhangzása miatt, mely szintén egyfajta védjegye az együttesnek. Kásásan szereti kezdeni, majd pengeéles, retro-ízű szólókkal fejezi be, a legnagyobb amerikai kollégák is csak tanulhatnának tőle.
Fontos tudni róluk, hogy minden korongjukba komoly munkát fektettek, szerintem egyik sem lett feledhető vagy lapos lemezanyag, viszont tudatosan kerülik a megjegyezhető refréneket, slágeres hangzást. Egyetlen himnuszuk van, a közönségénekeltető Children Of The Sun, mely viszont bomba jól sikerült, aki még nem látta, feltétlenül nézze meg hozzá a videót!
A "Great Hallucinations" nem tartalmaz hasonló felvételt, mint ahogy szerintem hallucinogén vagy pszichedelikus vonásokat sem. A borítót ezért egy kicsit megtévesztőnek érzem. Ragyogó munka, de aki Hawkwind/Grateful Dead világot sejt a lemez mögött, csalódhat. Ha viszont egy jól hangzó, bármikor meghallgatható, nem tipikus, nem szájbarágós, dallamos, mégis erőteljes lemezt keresel, akkor ez tökéletes választás lehet. Talán a legjobb eddigi kiadványuk, tartalmas, sokáig értéket nyújtani képes album. Csak azért vonok le egy pontot, mert nem volt olyan „hú, ez mennyire zseniális” érzésem az első meghallgatáskor, és ez azóta sem változott.
9/10
