Melyik a kedvenc csajpunk bandád? Dehogy viccelek… ilyen is kell! Ha még esetleg nincs, javaslom, kezdd el az ismerkedést az olasz Viboras (Viperák) munkásságával, mondjuk rögtön az idén márciusban összeállt Bleed minialbummal. Csak semmi röhögés! Lehet, hogy torkodra fagyasztják a mosolyt, mert nem gagyik egyáltalán!
Nekem alapvetően semmi bajom az ugrálós-táncos rock’n roll bandákkal, csak legyen bennük: 1. kakaó, 2. eredetiség, 3. tudjanak többet az igénytelen nyávogásnál. Ezek a derék olaszok mindegyik kitételnek eleget tesznek, ezért bátran ajánlom őket minden olyan hallgató figyelmébe, aki mondjuk Joan Jett vagy a Distillers, esetleg a Rancid dalait is szívesen hallgatja. Hozzá kell tenni, egyáltalán nem hátrány, ha ez a bizonyos hallgató húsz évnél fiatalabb, mert a megcélzott közönség ők lennének, ám azzal sem árulok el nagy titkot, hogy jelen sorok írója ezt a kort rég túllépte, mégis tetszik neki az egész cucc, úgy, ahogy van.
Gyorsan el kell mondanom, csak 50%-ban csajbanda a Viboras, vagyis a négy tagból csak kettő nő, de azok minőségiek! Férfiszemmel nézve kifejezetten tetszetős mind Irene Viboras gitáros, énekes, mind a Julia The Ripper művésznévre hallgató basszer. Gondolom, női szemmel nézve a csapat másik fele is tetszetős külsejű egyénekből áll, ezt én nem tudom megítélni. Ellenben a nevüket megosztom mindenkivel, tehát van még Sal Rinella gitáros, és Ga Drum a doboknál.
Milánóban alakultak még 2003-ban, három nagylemezük született, mielőtt a "Bleed" világot látott, s bizony az elmúlt 16 évben kisebb-nagyobb megszakításokkal aktívak voltak. Angolul nyomják a rock’n rollt, de néha nem riadnak vissza egy-egy olasz nyelvű tételtől sem, hiszen ez az anyanyelvük.
Na, betolja a gyanútlan, fikázni vágyó, minden gumirockert kiröhögő true metalos az első számot az arcba, és bakkker… ez ütős. Ez rock’n roll! A Bleed máris megmutatja, hogy amit ezek a fiatalok tudnak, az nem sámli. A riffekről máris beugrik a Social Distortion egyik száma (Machine Gun Blues) de mire azon merengenél, ez most plagizálás vagy tiszteletadás, máris megszólal a cuki Irénke, és meg kell állapítanod, jó hangja van.
A második töltény is nagyon beletalál, ehhez videót is forgattak, bár minimális pénzt tettek bele, mégis javaslom megtekintésre, mert jó kis dühös darab. A címe: I Can Too. Azt nem sikerült kiderítenem, ki ez a szólógitáros arc, aki előmászik a szomszéd szobából, de elég rockabilly-jellegű szólót mutat be, valószínűleg ismert olasz zenész.
A harmadik számot jellegtelen, dallamtalan férfihang kezdi, ezt nem kellett volna, szerencsére Irénke megmenti a helyzetet. Kérem, nézzétek el nekem elfogultságomat a hölggyel szemben, miután édesanyám is Irénke volt, nem csoda, ha a szóban forgó névrokont is azonnal megkedveltem.
A SOIA című dalban is vendégszerepel egy hímnemű egyed, bizonyos Olly Riva, aki legalább tud énekelni, jó kis duettet ordítoznak össze a szokásos dühös-szókimondó stílusban.
A Save Your Prayers egy hatalmas rock’n roll himnusz: házibulik kedvence lehet. A Much To Say hallgatása közben jutott eszembe, hogy az amerikai Hellcat Records már rég le kellett volna, hogy csapjon ezekre az olasz csirkékre, mert a "Bleed" odaát a tengerentúlon is felettébb kelendő portéka lenne!
Az utolsó, hetedik tétel címe Via Dia Qua, ez talán egy kicsit erőtlenebb a többinél, de nem rontja le az összhatást. Ez az idei megjelenés messzemenőkig megüti a minőségi mércét. Tartalma nem más, mint egy kis tökös-dögös, minden bonyolult flikk-flakk nélküli, parasztegyszerű rockzene. Mint az eddigiekből is kiderül, nem azoknak ajánlom elsősorban, akik mázsás riffekre és pengés megoldásokra vágynak, de azt hiszem, az ő figyelmeztetésük szükségtelen, már nagyjából a harmadik sor után elhagyták a posztot. Kár, mert van dög ezekben a kis dögökben... (bocsánat)
7/10
Fotó: Mr. Four (Superhorror)
