Na most akkor… Ezeket kategorizálja be valaki! Én inkább feladom. Experimentális alternatív folk jazz-rock? Hááát… bizonyára ilyen is van. Nem érdekes a címke. Feltekerem a hangerőt és megadom magam. Zsenik. Amikor már kezdi azt gondolni az ember, hogy sok új nem jöhet szembe az életben, nagyjából mindent hallott, ami még érdekes lehet, akkor kap egy ilyen taslit, nesze neked fiam, nem úgy van az!

Az biztos, hogy rockzene, mert van súlya. A többit inkább hagyjuk is. Kapaszkodjunk meg abban, ami megfogható. Tehát, adott egy hegedűs, neve Jess Randall. Marha sokat játszik. Az általam ismert hegedűs rockbandákban ennél sokkal kevesebb a hegedű. Ezzel a hangszerrel inkább csak kísérgetnek a háttérben vagy szólóznak az énekes részek között/után, így az már magában különleges, hogy ebben a formációban dongóként döngi végig a szerzeményeket. Nem mondom, hogy nem sok, de bőven belefér. Rengeteg variálás, dallamtöredék, játékosság jellemzi, kicsit olyan a stílus, mint amit Lajkó Félix csinál. Vagy csinált, nem tudom, már egy ideje nem hallottam róla.

További tagok: Gordon Wallace (gitár, buzuki, citera), Mark Stevens (bőgő), Joe Gould (dob, marimba, ütőhangszerek). Ők négyen alkotják ezt a 2006-ban alakult társaságot. Talán zenéjük komplexitása, az átlagosnál nehezebb emészthetősége miatt ez csupán a harmadik nagylemezük ("Overgrown Tales" 2011, "Moving Pieces Of The Sea" 2013). Bár nekem elsőre nagyon tetszenek, azt hiszem, kell egy adag nyitottság a hallgatásukhoz.

Olyan formabontó banda ez is, mint a Bridge City Sinners kritikámban korábban már általam említett Dirty Three vagy mondjuk a Gogol Bordello, de még azt is mondanám, hogy a Stooges/MC5 energiájából is van bennük rendesen. Senki ne valami elvont művészkedést képzeljen el, inkább egy elefánt tévedt be a porcelánboltba, aki egyszerre táncol, énekel, hangszeren játszik és képeket fest. Ezzel azt akarom mondani, hogy rendkívül sokszínű a The Crooked Fiddle Band. Klezmertől a cigányzenén át a vad punk hatásokig és az ipari zajokig itt minden van. Egy dolog hiányzik ebből a muzsikából: a kiszámíthatóság. Fogalma sincs a hallgatónak, mit is akarnak, hová akarnak eljutni, merre mennek egy tételen belül, mikor lassítják, gyorsítják a tempót, mennyit és hogyan énekelnek, ki hol fog belépni, vagy elhallgatni…

Van néhány énekdallam, de jobbára instrumentális kompozíciók követik egymást, azt tippelném, hogy spontán jelleggel, ötletszerűen feljátszva. Meglepne, ha kiderülne, hogy lekottázott, előre megírt szerzeményekről van szó. Ha igen, az nem csökkenti a zene értékét, sőt… Éppen ellenkezőleg. Tulajdonképpen profi hangszereseknek jóval könnyebb őrültködni, mint őrült hatású zenét hangról hangra megírni.

Mi vagyunk a sár királyai, állítják magukról, de én inkább azt mondanám, aranyból van minden, amihez csak hozzáérnek. Csak azért nem jelentem ki, hogy az év albumát tették le a nagyérdemű közönség elé, mert rengeteg jó lemez született ebben az évben és még egy hónap hátra van. Nálam a dobogóra jó eséllyel pályáznak, még ha nem is ez a céljuk.

Számcímekkel most nem bíbelődnék, minek? Az első perctől az utolsóig kell ezt az anyagot hallgatni, lehetőleg hangosan, hogy elkapjon a lendülete, a zabolázatlansága, és alaposan belénk harapjon. Annyi kreatív energiát szabadít fel, amennyiről nem is tudtad, hogy van benned, én előre szóltam. Derék jó ausztrálok, köszönet a nagy ajándékért, ha lehet, ezután kicsit gyakrabban jelentkezzetek hasonlókkal! Az egyetlen kivetnivaló a játékidő, ez lehetett volna kicsit hosszabb is, legalább egy órás, mert a 45 perc ebből a tömör gyönyörből annyi, mint a semmi.

10/10