Kővé meredt arccal hallgattam a brit Garganjua harmadik nagylemezének első perceit. Hiszen az album doom metal megjelöléssel került a piacra?! Érthetetlen, - mondtam magamban - hogy lehet ezt a world music – pop/rock kutyulékot annak nevezni? Mély sóhajjal merengtem magam elé, majd egyszer csak megdörrentek a hangfalak, és a srácok a negyedik percben végre elkezdték az igazi profiljukat megmutatni. Ekkor már megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mégiscsak rockzene ez a javából!

De azt őszintén mondom, nem biztos, hogy egy komoly gyűjtő, mondjuk egy lemezboltban a bakelit korongba belehallgatva, adna ennek a csapatnak négy percet! A bevezetővel valóságos öngólt lőttek a fiúk, ami azért is ellentmondásos, mert Leicesterből származnak, abból a kisvárosból, ahol közismerten erős a futball, és az ilyen öngólok nem jellemzőek.

Valamilyen oknál fogva egy sajnálatosan félresikerült felvezetőt tettek a nagylemez elejére, és annál is nagyobb baj ez, mert a lemezanyag kimondottan színvonalas. Szellős, levegős, kissé elvont doom, amelyet brutális üvöltések színeznek, és tesznek a nemzetközi palettán érdekességgé. A legnyugisabb, legfilozofikusabb szendergések mennek át egy-egy durva kifakadásba, majd vissza. Alapvetően minimál gitárdallamok botorkálnak valahol a cseppfolyós szigetországbeli ködben, aztán – mint viharlámpák a sötétben – úgy törnek utat maguknak a darálós, ólmozott gitárfutamok az ember agyáig, hogy ott enyhülést hozzanak a legbelsőbb kínokra.

Eltelt egy kis játékidő, mire igazán megbarátkoztam az anyaggal, az első két tétel még nem győzött meg igazán, de a negyedik szám, a Transcendence hangfoszlányos-beszédtöredékes-elkábulós atmoszférája már rabul ejtett. Tökéletesen adja vissza a jelenlegi párás, ködös, januári reggeleket. Órákig tudnék a világ nagy és kevésbé nagy dolgain merengeni az ilyen lassú, marcangoló, húsba vágó darabokat hallgatva. Ebben a tételben az általában náluk csak koszoló, rozsdaette gitárszólam is hátborzongató dallamokat mutat be, élvezet hallgatni. A szimplán csak Scott néven ismert gitáros percekig tartó szólója alapján igazi mesternek tűnik ebben a nem annyira komoly technikát, inkább érzést megkövetelő műfajban.

A Light Bearer következik a sorban, mondhatni édestestvére az előzőnek, gyönyörű gitármunka, kidolgozott, erőteljes ének, kábulat és tombolás váltják egymást, igazán csak azt nem értem, miért nem csupa ilyet írtak? Ebben az esetben a lelkesedésem is nagyobb lenne, bár idáig eljutva a műélvezetben már az is kristályossá vált előttem, hogy ez egy nagyon jó banda és egy kiemelkedően igényes lemez.

A vaskosan megdörrenő Controlling Waves és a csendesebb To Ascend sem rontják le a minőséget, ellenkezőleg, mindkét szerzemény a jobbak közé tartozik, bár ugyanazt a mintát követik – a változatosság nem tartozik a lemez erényei közé – mégis van bennük annyi élet, amennyi a figyelmünket még képes megragadni és magával vinni. Megfognak ezek a tekervényes riffek, s visznek valahová a szélverte sziklák közé, ahol a vihar szabadon garázdálkodhat a kopottas köveken.

A tavalyi év folyamán két marokkal szórtam a tíz pontokat a nekem tetsző megjelenésekre, ezért megfogadtam, idén csak akkor adok maximumot, ha az első hangtól az utolsóig betalál egy lemezanyag, így most tényszerűen meg kell állapítanom, ez még nem az a szint, de az is teljesen biztos, hogy nincs messze tőle. Nagyon kellemes pillanatokat szereztek a fiúk, doomban eddig a legjobb lemez az övék ebben az évben. Kicsit lassan indul be a hangulatkeltés, de az utolsó félóra teljesen rendben van. Őszintén bevallom, nem ismerem korábbi albumaikat ("A Voyage In Solitude" 2017, "Through The Void" 2018), de ez a mostani kedvet teremtett azok felkutatásához is.

Aki a doomot szereti, nem foghat mellé velük, de a kifinomultabb black/death kedvelők is meghallgathatják, mert van erő és komorság a felvételekben. Amolyan csendes, hipnotikus melankólia, amelyben néha feltépnek egy-egy sebet a gitárok. Az elkövetők voltak: Gaz - basszus/ének, Gazz - gitár, Scott - gitár, és Ben - dobok. Nekem tetszett, amit műveltek, kíváncsian várom, milyen reakciót keltenek a hallgatóságban.

9/10