Vannak rendszeresen visszatérő, mondhatni stabilan megbízható állatok a rockzenekarok albumborítóinak világában, valamint akad néhány időszakosan előbukkanó jószág is. Az első csoportba tartoznak a kecskék, sasok, farkasok, kígyók, gyíkok, míg az utóbbiban találjuk mondjuk a halakat, medvéket, elefántokat, nyulakat, macskákat. A szarvas is inkább ide húz, de mostanában egyre népszerűbb, néhány napja még a Caligula’s Horse borítóján tekintett hátrafelé, most pedig a Sleestak megjelenésén feszít büszkén.

Nincs bajom ezzel, bár ember legyen a talpán, aki ez alapján bármiféle képet tud alkotni az albumon lévő zenéről. Nyilván nem lehet egy vérszomjas death metal horda nagylemeze, ám ez még túlságosan nem szűkíti le a kört. Hozzá kell tenni, nem egy pályakezdő formációról beszélünk, hiszen a Milwaukee-központú triónak ez már az ötödik albuma, attól tartok túl sok új rajongót nem szereznek vele.

És ennek elsősorban nem a borító, hanem jóval inkább a tartalom az oka. Ahogy azt mondani szokás, van itt minden, mint a búcsúban, csak az a kérdés, ki lesz majd maradéktalanul elégedett vele? Mármint az alkotókon kívül, természetesen. Mert nem vádolható egyszínűséggel az együttes, csak pont a markáns egyedi hang hiányzik belőlük.

Kellemes, jól ismert elemekből álló, igényesen elkészített rockzene, szépen lecsorog a lejátszóban, de nem tudja igazán eladni magát. Nincs eredeti íze, zamata, sem ereje, sem tüze, csak úgy szól, szépen, kiművelten. Az egyik számban olyan álmodozós, naplemente bámulós hangulat uralkodik, a másikban van egy kis kénkövesség, a harmadikban egy kis sci-fi utánérzés, a negyedikben egy csodálatos női vokál, és így tovább, csupa vegyes felvágott. Kicsit olyan érzést kelt, mintha nem tudnák, mit is akarnak játszani. Szeretik a doomot is, a prog rockot is, a szofisztikáltabb death metal bandákat is, ahol nem csak a natúr hörgés uralkodik, és alapjában véve jó az ízlésük, mert nem hallani sem elcsépelt kliséket, sem műfajidegen vonásokat, mégsem áll össze a cucc szerves egésszé.

Nem lehet megemlítés nélkül hagyni a Pink Floyd örökségének ápolását, hiszen az egyik legismertebb korai dalukat, a Set The Controls For The Heart Of The Sun című tételt fel is tették a kiadvány végére, ám bármennyire is kedvelem ezt a szerzeményt, ettől a feldolgozástól sem vagyok elájulva. Bár alaposan elnyújtották, pont a só, vagyis a szó szerinti feldolgozás hiányzik belőle. Mint ahogy a saját kútfőből készült Pink Floyd/Tiamat hangulatú szerzeményeik is megragadnak az átlagos színvonalon.

Egy pillanatra sem volt képes nálam kiemelkedni a nagylemez a kellemes háttérzene kategóriából, ami éppen nem baj, nem egy óriási tragédia, egy kicsit mégis sajnálom őket, hiszen szinte minden adott lenne náluk ahhoz, hogy nagyot szóljanak. Remekül összerakott kis zenekar ez, abszolút profi hangszeresekkel, akik az arányokat is tökéletes érzékkel találják el, jól tudják, hogyan kell a zenei folyamot lebegtetni, gyorsítani, lassítani, azonban nincsen egyetlen megjegyezhető számuk, egy fogós refrénjük, egy visszacsengő soruk sem.

Az énekesnő alkalmazása az egyetlen olyan pont náluk, ami miatt nálam a megjegyzendő jelzőt kivívták maguknak, mert ennek a hölgynek valóban páratlanul szép, ékesen csengő hangja van, nem is értem, miért nem lehetett legalább a közreműködők között megemlíteni. Az összes kritika írója említést tesz róla, de csak mint női vokalistáról, mert a srácok a nevét nem tartották fontosnak közölni.

Meg kell mondjam, embert próbáló feladat egy ilyen album értékét pontszámokkal visszaadni, mert simán el tudom képzelni, hogy valakinél ez lesz az év lemeze, mint ahogy azt is, hogy sokan mások esélyt sem fognak adni neki még egyszeri végighallgatásra sem. Szerintem ennyit pedig mindenképpen megérdemelne, mert ha nem is egy alapmű, mégis nagy odafigyeléssel készítették és minden ízében egy finomra kevert darab. Mondanom sem kell, inkább a rutinosabb zenehallgatók muzsikája ez, mint a legifjabb generációé.

8/10

Fotó: John Emmrich