Az északi országok szép számmal termelték és termelik ki a mai napig a metalzenekarokat a szcénának. Norvégia, Svédország, Finnország előkelő helyet foglal el a metalzene világtérképén: ebből a régióból származik az első lemezes Paracrona zenekar is.
A norvég Paracrona formáció Ringo Christiaan Van Droffelaar (ének) és Øystein Hansen (gitár) fejéből pattant ki, akik még 2007-ben találkoztak a Wacken Open Air Fesztiválon és már akkor megvolt az elhatározás, hogy készítenek egy lemezt. Ez az album 2019-ben el is készült, csak közbeszólt a világjárvány, valamint Ringo számára a rák elleni, de szerencsére sikeres küzdelem.
A Paracrona teljes zenekarrá nőtte ki magát és idén végre meg is jelent a "Sun God" debütlemez. Az mindenképp értékelendő, hogy ennyi év készítési idő után van miről írni és egy kiterjedt koncepcióval rendelkezik az anyag. A csapat szerint a "Sun God" kiáltás a szabadságért, felhívás az ébredésre és a tudatosságra. A megtévesztés világában élünk, elvesztünk az őrület útvesztőjében, ahol a kapzsiságot dicsőítik és a szabad gondolkodást lebecsülik. Azért jött létre ez az album, hogy utat mutasson a bebörtönzött labirintus ösvényeiből. A "Sun God" kétség kívül nagyot akar markolni, de csak vajmi keveset fog.
A "Sun God" kilenc, öt és kilenc perc közé eső tételből áll és közel egy óra játékidővel bír. Igencsak feladta a leckét, többszöri nekifutásra sikerült csak egyben legyürnöm az anyagot, ugyanis a dalok annyira hasonszőrűek, hogy szinte egyformák. Olyan, mintha az egész lemez egy nótából állna, csak feldarabolták a könnyebb érthetőség kedvéért. Ami még magában nem is lenne akkora probléma, de ha az ember nem figyel oda eléggé, akkor fogalma sincs, mikor kezdődött és végződött az adott szerzemény.
A megítélésen az sem segít, hogy nagyon kevés az eredeti megmozdulás, nagyítóval kell keresni egy-egy emlékezetes pillanatot, így még inkább teljesen egybefolyik egy nagy masszává a korong. Az már csak hab a tortán, hogy a lemezen tombol az ötlettelenség, a sablonelemek sokasága, ami végtelenül unalmassá teszi a végeredményt.
Ennek apropóján nem kezdem el egyenként elemezni a nótákat, csak röviden néhányukra térek ki. Mondjuk úgy, hogy ha a nyitó New Impurity-t meghallgatja az ember, akkor már hallotta az egész lemezt, a többi is ugyanez, csak pepitában. A lemez közepe okoz egy kis felüdülést a Mendacious képében, de az sem tart sokáig. Viszont a River Of Pain jól sikerüld darab lett. Itt érződik, hogy nem csak egy dalképződmény az egész, melyet elhúznak hosszú percekig, hanem egy kompakt, teljes egészében értelmezhető nóta. A záró Reasons-ből is lehetett volna egy jópofa dalt kerekíteni, de annyira túl van nyújtva, hogy az ígéretesnek tűnő részek is elvesznek a középszerűségben.
Ami még kiverte nálam a biztosítékot, az az, hogy a zenének és az imidzsnek valahol muszáj kéz a kézben járnia, erre megpillantom a Carry The Cross videóklippjét és a látottak alapján az énekesről előbb el tudnám hinni, hogy egy főállású Jacko-imitátor, mint a jelen cikkben taglalt zenekar frontembere.
Összességében a "Sun God" jó hangzású lemez, remek koncepcióval megáldva és a zenei teljesítményre sem lehet panasz. Egyszerűen a kreatívtalanság és a fogós témák teljes hiánya messziről rányomja a bélyegét. Többszöri végighallgatás után se tudott nyomot hagyni a hallójárataimban. Csak a stílus fanatikus rajongóinak ajánlanám a lemezt, akiket nem zavar az ezerszer lerágott riffek és a közhelyek váltakozása. A "Sun God" május 24-én jelent meg.
5/10
