Lassan minden alműfajt elér az újjáalakulási láz, nincs ez másként a magyar megfelelő híján funeral doomként ismert stílussal sem. A finn Shape Of Despair tizenegy évvel ezelőtt jelentette meg utolsó albumát, előtte pedig a kétezres évek legelején alkottak nagyot a "Shades Of ..." és az "Angels Of Distress" korongjaikkal. Azóta pedig a bandát körülölelő temetői, néma csendet csak a "Written In My Scars" című 2010-es EP és egy, a Before The Rain zenekarral kiadott split kislemez törte csak meg. Azért valljuk be, hogy hiányuk nem hasított ki betöltetlen, tátongó szakadékot a metalvilágban, de mivel mindig is igényes, atmoszferikus zenét játszottak, érdemes megismerkedni a Season Of Mist kiadó által egy hónapja megjelentetett új lemezükkel, feltéve, ha van valakinek csekély hetvennégy percnyi türelme az ólomlassú döngöléshez.
Nyolc dal, a legrövidebb is hatperces, de négy megüti a tíz perces hosszot is: készüljön fel mindenki, mert a finnek tényleg nem tréfálnak. A korong címe is árulkodó: az egyhangúság mezői. Bár a funeral doom (temetési/siralomházi doom, ha már mindenáron fordítani akarjuk) alapvetően nem egy technikás, gitártekerős, villantós műfaj, mely a szex, a drogok és a rock'n roll csodálatos élményeiben gázol térdig, azért a Shape Of Despair most egy kicsit elvetette a sulykot. A zenével semmi gond sincs, a játékidővel már annál inkább: konkrétan húsz-huszonöt percet le kellett volna vágni a lemezből, hogy az ember feje ne bukjon le az asztallapra vagy a saját térdére hallgatás közben.
A stílus elég jól körbehatárolható elemekkel operál: mélyre hangolt gitárok, a légies, lebegős hangulatot meghozó hangsúlyos billentyűsszőnyeg, a brutális, death metalos férfi énekhang és a szellős, angyali női ének kettőse, valamint az iszonyatosan, néha már komikusan lassú, menetelő (mit menetelő, vánszorgó) ütemek.
Jó tizenöt éve vége van a kazettakorszaknak: ha valaki netán emlékszik még erre a formátumra, akkor gyorsan képet kaphat a Shape Of Despair dalairól egy, a kazettahasználatot gyakran kísérő, bosszantó élmény felidézésével. Amikor a lejátszóban levő kazetta túl szoros volt, illetve a motor gyenge és nem bírt a szalaggal, akkor bizony ilyen hörgősen belassult muzsikát produkált a készülék, stílustól függetlenül.
Természetesen ez a műfaj csak akkor működőképes, ha a dalok tényleg tele vannak emlékezetes, csodálatos dallamokkal, illetve ha sikerült a legfontosabb feladat: az atmoszférateremtés. Szerencsére a finnek mindkét téren nagyot alkottak: egyszerűen jól esik hallgatni a melódiákat. Erre a legjobb példa személyes kedvencem, a Descending Inner Night című tétel, mely már címében is tökéletesen összefoglalja és leírja ennek a stílusnak az igazi lényegét és mondanivalóját (Lemerülés a belső éjszakába).
Két dolgot kell mindenképpen aláhúzni: a hangzás és a hangszerelés tökéletességét. Nem szeretem a nagy szavakat és a túlságos áradozást, de azt hiszem, hogy a Shape Of Despair e két téren elért a lehetséges maximumig. Annyira kellemesen és szépen szól az album, olyan leheletfinom dolgokra akadhatunk a hömpölygő dalok közben, hogy úgy érzem, ezt felülmúlni szinte lehetetlen. Légiesek, mégis sűrűn rétegzettek a nóták, mégis nagyon nehezen adják meg magukat.
Furcsa így nyáridőben, harmincöt fokos kánikulában, vakító napsütésben hallgatni a "Monotony Fields" korongot. Természetesen leginkább éjszaka tizenegy után, fejhallgatóval érdemes nekiállni a finnek produkciójának. A lemezhossz tényleg embert próbáló, csakúgy, mint az egymásra nagyban hasonlító dalok egymásutánisága. Csak sokadik (nagyon sokadik) hallgatásra kezdenek elkülönülni egymástól a szerzemények, és a fentiek alapján bizony nem csodálnám, ha egy idő után már csak háttérzeneként működne a hallgatónál a Shape Of Despair aktuális kiadványa. Ahhoz viszont ez egy túl jól sikerült album: érdemes rászánni a kellő időt és energiát, mert bőven meg fogja hálálni.
8,5/10
