Nagy port vert fel rockkörökben, amikor tavaly novemberben a Megadeth két oszlopos tagja, Chris Boderick gitáros és Shawn Drover dobos, akik már jó hat-nyolc éve Mustaine mester bandájában gyűrték a metalt, hirtelen és egyszerre dobbantottak a legendás csapatból. Aztán idén februárban bejelentették, hogy Act Of Defiance néven együttest alapítanak Henry Derek énekessel, aki korábban a Slipknot-mellékprojekt, a Scar The Martyr vokalistája volt, illetve Matt Bachand basszusgitáros (Shadows Fall) bevonásával. Igazi sztárcsapat jött tehát össze. Most pedig a Metal Blade kiadó gondozásában meg is jelent augusztus 21-én a bemutatkozó album.
Amikor egy karizmatikus frontember/dalszerző vezette brigádból kiválnak a hangszeres háttéremberek és azzal a céllal lépnek egyet előre, hogy végre megmutathassák, mit is tudnak igazából, akkor mindig nagyok az elvárások, illetve mindenki akarva-akaratlanul az anyabanda minőségéhez méri a kialakuló produkciót. Nem titok, hogy a Megadeth-ben (az egy Dave Ellefsont kivéve) tulajdonképpen bérzenészek játszottak mindig is Mustaine mellett, így legyen bármilyen kiváló gitáros/dalszerző Chris Boderick (ha valaki a Jag Panzer, Nevermore és Megadeth szintű bandákban kap sokéves lehetőséget, akkor az mindent elmond a képességeiről), sok lehetősége nem volt belefolyni korábbi együttesének kreatív folyamataiba.
Nos, az Act Of Defiance debütlemeze bivalyerős lett, mint az az ilyen kvalitású zenészektől el is várható, mindazonáltal nem mentes a gyermekbetegségektől. Meglepetés számomra, hogy a korong egy igazi, klasszikus thrash album, némi csipetnyi modernséggel megspékelve, de ez tényleg csak egy nüansznyit jelent, leginkább talán a záró címadó nóta dallamaiban. A tíztételes, háromnegyed órás anyag nincs túlhúzva, pont befogadható hosszúságú. Számomra azonnal a Testament 1999-es "The Gathering" klasszikus albuma ugrott be róla, annak volt ilyen fejszaggató húzása és keménysége.
Már a nyitó Throwback megadja az alaphangot: rendkívül puritán, szikár, mondhatni hagyományőrző thrash metalt hallhatunk, amit csak Broderick tényleg élményszámba menő gitározása színesít. Nagyon gyors, reszelős riffre épül a nóta, Derek éneke is a végletekig leegyszerűsített, szinte egy hangon mantrázza végig a dalt, de talán az egész korongot is. Ilyen brutális zenét a Megadeth sosem játszott: talán ez lehetett a fő probléma a tagok távozása kapcsán.
De a pusztítás fokozódik és sorra jönnek az album első felében a klasszikus izű, néha Testament-érzetű tételek. Szinte lélegzetvétel nélkül nyomja az Act Of Defiance és a tempó tényleg gyilkos. Broderick néhol Malmsteen mestert idézően el-elereszt egy neoklasszikus ízű szólót és ilyenkor a nyers riffeléshegyek között megpihenhetünk egy kicsit. A Thy Lord Belial olyan nyolcvanas évek közepi thrash indítással támad, melyet régen hallhattunk ilyen lendülettel és lelkesedéssel játszani bárkitől is.
Néha a csapat mintha a Megadeth egy olyan korszakára pislantana vissza a válla felett, melyben a két alapító zenész még nem is játszhatott. A Crimson Psalm a Rust In Peace időszakának hangulatát hozza hibátlanul, az összetett, hullámzó dalszerkezet, de még az énekdallamok is pimasz kikacsintásként idézik vissza a Megadeth aranyéráját. A lemez második felében érdekes módon halványulni kezd a Testament-hatás és átveszi helyét a Nevermore (konkrétan a Dead Stare refrénjét Warrell Dane is simán írhatta volna).
A hangzás, a hangszeres teljesítmény (külön kiemelve a gitár szerepét, lásd pld. a Dead Stare megvillanásait) mind elsőrangú, én egyetlen gyengébb pontot találtam, mégpedig az énekesi produkciót. Henry Derek kiváló hangi adottságokkal rendelkezik: simán hozza a reszelős thrash hangszínt, a mélyebb, szinte death metalos hörgést, de tisztán énekelni is tud, bár ez a terület nem igazán tartozik az erősségei közé. Nagyobb a gond az énektémák, verzék, refrének kidolgozásában. Hiányoznak az emlékezetes témák, sokszor elég sablonos megoldások sorakoznak a dalokban, és ez ront a nóták elkülöníthetőségén. Erre a következő albumon jobban rá kell feküdni.
9,5/10
