Talán az olvasók előtt ismert már véleményem a metal/rock színtéren virágkorukat élő retrocsapatok felől. Legyen az a '80-as évek thrash metalját, a brit heavy metal új hullámát, a hatvanas-hetvenes évek blues-rockját és okkult doom-rockját vagy éppen a kilencvenes évek grunge muzsikáját hangonként és témánként lemezről levevő, betanuló és újra kiadó zenekar, számomra nem többek ők olyan tribute bandáknál, akik lemezszerződést kaptak, szemben a klubélet kemény mindennapjait átzúzó falunapos feldolgozás-zenekarokkal. Nem tudom, hogy ennek az egésznek mi értelme. Ez talán rosszabb, mint amikor Michael Jacksont hologramon varázsolják a fizető közönség elé, akik ovációval fogadják a produkciót. Szó szerint százasával próbálkoznak a rockbiznisszel az ilyen bandák, a kiadók persze megjelentetik őket, elvégre ha a zenészek fizetik a cechet, akkor anyagilag nincs veszteni valójuk, és végül még be is üthet a kereskedelmi siker (lásd a Blues Pills váratlan befutását Németországában). De a legjobb az, amikor az ember beleszalad a kivételt erősítő szabályba: márpedig a Christian Mistress pontosan az és olyan lemezt adtak most ki, hogy ha van igazság a rockzenében, akkor ők lesznek a következő nagy durranás.
A Christian Mistress is egy olyan amerikai zenekar, melynek létezéséről eddig fogalmam sem volt: a Relapse Records szeptember 18-án jelenteti meg harmadik albumukat "To Your Death" címmel, de a szakmányban feltűnő új kiadványok között eddig esélyem sem volt találkozni velük. Szerencsére ez most másképp alakult és nem túlzás kijelenteni, hogy az amerikaiak lemeze és muzsikája sziklaszirtként emelkedik ki a bevezetőben leírt tucatbandák közül.
A legjobban ahhoz lehetne hasonlítani a Christian Mistress zenéjét, mintha a Stevie Nicks vezette Fleetwood Mac a hetvenes évek második felében hirtelen bedurvult volna (persze csak módjával): ikergitáros témák, egyértelműen a hetvenes/nyolcvanas évek rockzenéjében gyökerező dallamok jellemzik a lemezt, de ez csak az alapzat, melyre a banda szabadon tovább építkezik. Nem véletlenül említettem a Fleetwood Mac-et, két szempontból sem: egyrészt itt van Christine Davis énekesnő és a hangja, mely számomra sokban emlékeztetett Stevie Nicks-ére. Mennyire jól esik végre egy olyan női énekhangot hallgatni, mely mindenféle trendi manír és megjátszás, betanult klisék nélkül vezeti elő a dallamokat, mégpedig hihetetlen energiával és dinamizmussal. Az egyenruhába fazonírozott pacsirták korában ez hihetetlenül üdítően hat, márpedig Christine Davis igazi rocktorokkal bír és ki is használja adottságait, végig a korong minden számában (kivéve a záró, instrumentális III című tételt).
Másrészt - hasonlóan a neves brit-amerikai csapathoz - a Christian Mistress szenzációs dalokat képes írni: mindegyik szerzemény nagyon gondosan, de egyben takarékosan építkezik, sosem lő túl a célon, így nem válik unalmassá. Kiváló hangulatteremtő képességük pedig természetesen ebből ered: a rendkívül dallamos gitártémák és szólók (itt külön ki kell emelni Tim Diedrich és Oscar Sparbel gitárosok munkáját), valamint egy nagyon feszes ritmusszekció (Jonny Wulf basszusgitáros és Reuben Storey dobos) játszik alá az énekesnőnek, aki nagy érzelmi átéléssel adja elő a nótákat. A hatást külön fokozza, hogy sosem jut el a teljes kirobbanásig: ez a visszafogottság extra feszültséget teremt.
A kislemezként kihozott Open Road a korong legtempósabb tétele: a középrészen a gitártémák olyan gonoszak, hogy azonnali bólogatásra késztettek. Valami irgalmatlan húzása van ennek a dalnak, de nem maradnak le mögötte a nyitó Neon és a Stronger Than Blood című nóták sem. Nem is tudok egyetlen gyenge pillanatot sem felhozni: mindegyik szerzemény érdekes és magával ragadó, egészen frissen hatnak ebben a túlzsúfolt mezőnyben. A korong csúcspontja mégis az Ultimate Freedom című dal: egészen elszállósan, balladaszerűen, bluesosan indul, lassan építkezik, de aztán rendkívül súlyos riffek érkeznek és Christine David legjobb énekesi teljesítménye is ezt a szerzeményt gazdagítja.
A Christian Mistress klasszikus heavy metalt játszik, de egyáltalán nem tűnik porosnak vagy megmosolyogtatónak a végeredmény: bár a múltba nyúlnak vissza a tényleg egyértelmű hatások, a dalszerzői profizmus, a magával ragadó énekhang és az abból áradó átélés és érzelmi töltet magasan kiemeli a bandát a jelenlegi mezőnyből. Emellett a "To Your Death" és általában a Christian Mistress sokkal keményebb és dögösebb, ha úgy tetszik, zsigeri zenét játszik, mint kollégáik 90%-a, így nem igazán tudom elképzelni, hogy bárki csalódhatna a lemezben. Az újabb (egyelőre ismeretlenebb) csapatok közül ők hozták eddig az év egyik legjobb produkcióját, ha pedig nagyon címkézni akarunk, akkor a retro-metal kalapban eddig ők az adu ász.
9,5/10
