Post-metal: kétségkívül nagy trend lett ebből a post-x dologból. Még a legnagyobb és hagyományosan tradicionális heavy metallal foglalkozó kiadók is egyre több ilyen csapatot igazolnak le: a stílusban fogant albumoknak se szeri, se száma, újabb divathullám, mondhatnánk, majd lecseng, aztán vége. Csakhogy: hosszú évek óta egyértelmű, hogy a metal egy helyben topog, a régi, harminc-negyven éves dicsőségéből él, kiárusítja múltjának kacatjait, megújulásra képtelen. A post-metal mozgalom alapjaiban akar és tud mást játszani: nem pont ez az, amire vártunk?
Az Indie Recordings november 20-án hozta ki a belga Steak Number Eight negyedik soralbumát (ha a 2008-as debütáló "When The Candle Dies Out" EP-t is beleszámoljuk). Érdekes csapat ez: az iszonyatosan fiatal tagokból álló banda (15 évesekről van szó) 2008-ban megnyerte a belga Humo's Rock Rally zenei tehetségkutatót és azóta folyamatosan koncerteznek, sorra adják ki a töretlen fejlődést mutató albumaikat és jönnek fel, mint a talajvíz. Korántsem játszanak könnyen emészthető zenét: a hardcore, a sludge, a post-metal és a progresszív rock zseniális keverékét nyomják lenyűgöző intenzitással és olyan szenzációs, klisémentes dalszerzői képességek birtokában, ami nagyon ritka a mai rockmezőnyben.
Sokszor visszatérő kérdés a zeneszeretők között, hogy vajon milyen zenét szerezne, illetve adna elő Mozart vagy Beethoven, ha ma élne? Nos, fogalmam sincs erről, de abban egészen biztos vagyok, hogy ha a Pink Floydot ötven évvel ezelőtt alkotó muzsikusok ma állnának össze, valami olyasmi keveredne ki a stúdiózásukból, mint a belgáké. Egységes, azonnal beazonosítható nóták, mégis állandó meglepetésekkel teli a "Kosmokoma" korong. Úgy éreztem, hogy nincs olyan, amit ezek a srácok ne tudnának megcsinálni: legyen az a legborultabb pszichedelikus elszállás vagy éppen a legsúlyosabb zúzás.
Rengeteg zenekart fel tudnék sorolni, amelynek hatásai egyértelműen beazonosíthatóak a Steak Number Eight zenéjében. Muse, Tool, Mastodon, Pink Floyd. A "Kosmokoma" kettévágható hangulatilag és sajnos színvonalában is: az első öt-hat tétel hibátlan, de tényleg kivétel nélkül. Ebből a dalcsokorból talán a Gravity Giants emelkedik ki: ennyire különös, összetett és elvarázsoló nótát régen hallottam. Mindre jellemző a súlyos riffelés, a szerteágazó, gyakran a szerzemények közben is teljesen más irányt vevő dalszerkezet, az elborultan utaztatós dallamok.
A hetedik szerzeménytől kezdve aztán átveszi az uralmat a Muse, mármint átvitt értelemben. A brit art-rock ismerős melódiái, megoldásai köszönnek vissza, a dalok is kissé kiszámíthatóvá válnak: itt egy megadallamos kórus, középrészen egy kis brutalitás, majd vissza megint. Szó sincs arról, hogy rosszak lennének a lemez B-oldalán szereplő tételek: a hangulat megmarad, csak itt nem sikerült olyan egységessé gyúrni a dalokon belül a különböző összetevőket. Mivel a nóták 7-8 percesek (a lemez játékhossza bő egy óra), bőven van tér a témák kibontására, amit a zenészek meg is tesznek, néhol talán indokolatlanul hosszan.
Az album fantasztikusan jól szól, ami nem is csoda, hiszen a producer a háromszoros Grammy-győztes David Bottrill volt, aki olyan csapatokkal dolgozott korábban együtt, mint a Tool, a King Crimson és a Muse. Biztos nem volt véletlen a Steak Number Eight választása: a hangzás tökéletes ahhoz a rendkívül összetett zenei elegyhez, amit a belga csapat végül kikotyvasztott.
Szerencsére a lemez végén a Future Sky Batteries a maga Pink Floyd-szerű dallamaival és progresszivitásával, valamint a fokozatosan besúlyosodó zárásával, valamint a Space Bunch a Monster Magnet legszebb instrumentális elszállásait idéző borultságával visszaterelő a korongot a helyes vágányra. Ha a "Kosmokoma" közepén a csapat lehagyta volna azt a három szerzeményt, mely hangulatilag sem igazán illik rá a kiadványra, akkor egy tökéletes albumot kaptunk volna. Természetesen így is kiemelkedő a produkció, de a végére azért elfáradunk: egyszerűen túl hosszú a játékidő és az ilyen fajsúlyos muzsika bizony megköveteli a figyelmet.
A Steak Number Eight zenéjének semmi köze ahhoz a fajta metal zenéhez, mely a hetvenes-nyolcvanas években alakult ki. A belgák teljesen szakítottak a régi sémákkal, csak a gitáralap által hozott zenei brutalitás és súlyosság maradt meg és ez így van rendjén. Mi értelme újraírni a klasszikus albumokat egy teljesen megváltozott világban? Ma, 2015-ben a jelen zenéjét kell kialakítani és játszani, a belga csapat pedig pontosan ezt teszi. Aki nem a retro-zenék konzervvilágában él, annak a "Kosmokoma" rendkívül sokat képes nyújtani: metal ez is, csak másképp.
9/10
