A finn Byron stílusbesorolása egészen érdekes: okkult heavy doom metalként jellemzi őket a kiadójuk, ám ez teljes félreértés, ráadásul még a lemezborító is félrevezető. A csapat klasszikus '80-as évekbeli heavy metalt nyomat, mégpedig annak is a dallamos, pörgős, kifejezetten dinamikus és jó értelemben pozitív, slágeres vonalát. Na ne gondoljunk rögtön valamiféle hajmetal rettenetre, inkább az Iron Maiden-Dio irányra.
A zenekart Johannes Lahti zenei mindenes (dob, gitár, basszusgitár, zongora) hozta létre még 2019-ben és hamarosan teljes csapatot szervezett maga köré. Johanna Eteläkari miatt könnyű lenne besorolni őket a mostanában olyannyira divatos, énekesnővel felálló okkult rock bandák közé, de más a helyzet. A The Goatmancer Records kiadó által január 26-án megjelentetett második sorlemezük, a "Chapter II: The Lotus Covenant" pontosan megmutatja a különbségeket.
Egy rövid, kétperces instrumentális intrót követően berobban a címadó The Lotus Covenant és megindul a jóféle, középtempós zúzás. Klasszikus dallamvezetés, király ikergitáros szóló és legfőképpen remek melódiák és hangulat. Azonban az énekesnő vokálját szokni kell: kissé nazális és rendkívül színpadias előadásmódja számomra több alkalommal túl sok volt, ahogy rögtön e szám kezdetekor is. Meg lehet szokni, mert tényleg jó hangja van a hölgynek, de vissza kellene fogni a manírjaiból.
A Resignation remek, Hammond-orgonával megtámogatott, szigorúbb hangvételű darab, ám az igazi meglepetés a Sword Of The Apostle képében érkezett. Ez a nóta akkora atmoszférával és dallamvilággal bír, hogy a fal adja a másikat: egyfajta '70-es évekbeli folk rockkal kevert power balladaként indul vonósokkal, mely a végére azért beszigorodik, ráadásul itt Johanna Eteläkari is kellően visszafogott, de ha kell, repeszt is rendesen. A szóló pedig a Led Zeppelin-féle epikusságot hozza száz százalékosan. Ennél a tételnél már nem tudtam letagadni, hogy a finn banda megfogott, mint az egyszeri villanyszerelőt a kettőhúsz.
A Sometimes Dead Is Better amolyan klasszikus okkult rock/metal, de az előző nóta után - megtévesztő módon - kissé színtelennek tűnik. Azért szerencsére a felénél beinduló tempó, az Iron Maiden-jellegű gitárszóló és a katarzis felé nyílegyenesen tartó dalszerzői ív ismét megmenti a csapatot. Talán erre a tételre illik leginkább a doomos okkult metal címke.
A The Golden Galley akusztikus gitáros - zongorás, vonósokkal kísért rövid darab, kellemes női énekkel és dallamokkal. Kis túlzással ráférhetett volna egy, a '70-es évek második felében megjelenő Fleetwood Mac-albumra is, azonban érdemben nem tesz hozzá a lemez tartalmához (márcsak rövidsége okán sem).
A záró páros közül a Return To Celephais nagyon fárasztóra sikerült: jó másfél percig egy lassú, meglehetősen fantáziátlan riff ismétlése mellé narráció érkezik, mely minden bizonnyal nagyon izgalmas, csak ezt hallgatni hamar unalmassá és céltalanná válik. Innentől a dal egy végtelenített gitárszólóban folytatódik és záródik is le egyben. Kár volt ezért: nagyon megtöri a korong ritmusát. Végül a The X című szám következik, mely ismét egy középtempós heavy metal döngölés és amely korrekt módon kerekíti le a lemezt nagyon kellemes refrénjével és melódiáival.
A nyolctételes album mindösszesen harminchárom perc: gyorsan lepörög az egész és az embernek kedve támad azonnal újraindítani, ami mindenképpen jó jel. Az anyag hangzása kissé tömött, azaz a középtartományra van besűrítve, így a dinamika gyakorlatilag nulla, illetve erős a kompresszálás érzése is. Nem zavaróan rossz a megszólalás, de lehetett volna ez sokkal jobb is.
Összességében a finn banda második stúdióalbuma nagyon is kellemes hallgatnivaló: iszonyatosan tehetségesen bánnak a dallamokkal, a refrénjeik kiválóak, az atmoszféra egyben van, így tényleg csak a produkció hangzásán, illetve az énekesnő előadásmódjának csiszolásán kellene még dolgozniuk. Nagyon kíváncsian várom a következő lemezüket.
7,5/10
