Valamilyen szinten speciális helyet foglal el a szívemben a doom metal. Nem tudnám pontosan meghatározni, hogy hol és kivel kezdődött ez az egész, amolyan szeretem-gyűlölöm viszony, de azt tudom, hogy sok szempontból meghatározó szerepe volt abban, hogy később milyen lesz az általános zenei ízlésem.

Ez főleg annak köszönhető, hogy tényleg jó doom metalt készíteni pokolian nehéz feladat, mert annyi apró elemnek kell tökéletesen illeszkednie, hogy iszonyat könnyű hibázni. Ebből kifolyólag sokaknak nem is megy, de csak azért is próbálkoznak. Na, jelen cikkünk alanya a Counting Hours nem ilyen. 

Hogyan is tudnám megfelelően jellemzeni a Counting Hours zenéjét? Ez most talán nem lesz annyira szép kijelentés, de gondolom, az senkit sem lep meg, hogy mint oly sokan a műfajban, ők is finnek. Ezzel együtt talán azt tudnám a legnagyobb biztonsággal mondani rájuk, hogy a zenéjük Swallow The Sunos. És mielőtt bárki felhördülne, vagy úgy venné, hogy ezzel most cinkelni akarnám a csapatot vagy akár plágiummal vádolnám őket, ez nem így van. Megelőlegezem:  a "The Wishing Tomb" egy csont nélkül tíz pontos lemez, de csak azért mert, ennél többet nem tudok adni rá. 

Amikor azt mondom egy csapatra vagy egy lemezre, hogy Swallow The Sunos, az mindig maximális elismerés. A Swallow az eddigi lemezeivel valami olyat épített fel, ami nekem hatalmas szívfájdalmam, hogy csak az elmúlt évtizedben jutott el igazán hozzám. Náluk tökéletesebben a dallamos death világát a doom metallal még senki sem ötvözte. Emiatt hogyha valaki megüti ezt a szintet, az már önmagában hozza magával az összes elismerésemet és maximális figyelmemet a csapat felé. A Counting Hours pedig tokkal-vonóval hozza ezt. Sőt, itt-ott még egy kis Katatonia-ízvilág is beköszön, ami már csak kedves ráadás. 

Külön most csak pár dalt fogok kiemelni, mert egy annyira jól összerakott, homogén egész a "The Wishing Tomb", hogy kár lenne túlmagyarázni a kilenc nótát külön-külön. Az egyik ilyen dal az intróként szolgáló Unsung, Forlorn. Egy szó: gyönyörű. Az egyik legjobb intró, melyet valaha hallottam. Hibátlanul megágyaz a lemez egészének és teljesen felkészít arra, hogy mi vár a következő közel ötven percben. 

Az Away I Flow-nak az alapriffje a lemez legjobbja. A visszafogottan black metalos nyitás után nagyon atmoszferikus szerkezettel építkezik a dal. A vokál enyhén Katatoniába hajló, főleg ami a refrént illeti, arról egy kicsit be is ugrott az I Am Nothing című tétel. A címadó The Wishing Tomb egy nagyon kellemes, és meglepően nem ultranyomasztó akusztikus résszel nyit, és a később erre következő már-már funeral doomos folytatás nekem kicsit olyan, mintha a Swallow "Songs From The North I, II & III" című tripla lemezéről jött volna. Azon belül is a harmadik korongról. Egyébként az a kedvencem a három közül. 

Még kiemelném a lemez vége felé felcsendülő A Mercy Fallt. Talán a legpopulárisabb tétel az egész korongon. Igazából ez is felidézte bennem a Katatonia világát, de főleg az utolsó két lemezt. Nagyon kellemes színfoltja az albumnak. Ha nem is vagy oda a tudatért, hogy ötven percig ennyire nyomasztó zenét hallgass, ezt a dalt mindenképp ejtsd útba. 

A zenekar stílusválasztása szinte adja magát, főleg azt figyelembe véve, hogy a három (!!!) gitárosból kettő a Shape Of Despair sorait is erősíti. A Jarno Salomaa - Tomi Ullgrén páros most is nyerő kombináció. Hozzájuk tartozik harmadikként Pekka Loponen aki a The Chantból érkezett (egyébként ugyanez elmondható az énekes Ilpo Paasela-ról és a basszeros Markus Forsströmről is). A dobos Sameli Köykkä leginkább a funeral doom kedvelőknek lehet ismerős, és főleg a Colosseum soraiból. 

Mivel a csapat a színtér veteránjaiból áll, ezért nem is lehet kérdés, hogy mitől áll össze ennyire jól a lemez. Lényegében ha ez nem változik a közeljövőben, akkor a minőség továbbra is garantált. Nagyon belekötni semmibe sem tudok, és talán nem is akarok. Hogyha mégis, akkor az a borító lenne, mely igazából nem rossz, de nem is annyira figyelemfelkeltő, mint a stílus legtöbbje. 

A "The Wishing Tomb" egy csont nélkül közel tökéletes lemez. Tény, nagyon réteg szubkultúrában indul, de van annyira befogadható és közérthető, hogy simán be tud húzni új rajongókat, nem csak a bandának, de úgy általában a stílusnak. Most lehet, hogy én kezelem túlzottan szentimentálisan ezt a korongot, de ritka az, hogy egy mindössze második lemezét élő zenekarnál már most azt érzem, hogy simán lehet belőlük egy következő Swallow The Sun, és a Counting Hours-nak erre minden reális esélye megvan. 

10/10