Amellett, hogy próbálom nyomon követni az iszonyatosan túlzsúfolt, és egyre inkább exponenciálisan növekvőnek tűnő rock/metal színtér történéseit lemezfronton, a mai napig gyakran megfordulnak a lejátszómban a nyolcvanas évek klasszikus albumai. Judas Priest, Accept, Iron Maiden, Mercyful Fate (King Diamond örök kedvenc marad): sorolhatnám még ítéletnapig, de a svéd Steelwing kapcsán ezek a releváns bandák. Megemlíthetném a Helloween nevét is természetesen, de a teuton speed metal brigád munkássága zenei fejlődésemben nem játszott semmilyen szerepet és az egész általuk gründolt stílust is szigorú távolságtartással kezelem. A NoiseArt kiadó november 20-án jelentette meg a svéd heavy metal csapat harmadik korongját és bár a banda teljesítményében egy szemernyi újítási vágyat vagy kortárs érzékenységet sem találunk, a "Reset, Reboot, Redeem" album azonban túlmutat a manapság szakmányban gyártott retro metal kiadványok színvonalán.
Egy rövid instrumentális intro után azonnal berobban a lemez címadó nótája és itt bizony azonnal döntenünk kell: képesek vagyunk-e tolerálni Riley Erickson énekhangját. A frontember úgy visít, olyan eszeveszett falzetteket hoz, hogy a hangfal membránja is megadja magát és szomorúan elhasad. Már itt, a recenzió elején le kell lepleznünk a svédek gyenge pontját, ez pedig a választott énekstílus. Erickson hol Kiske teljesítményét is túlszárnyalóan gyilkolja a hangszálait, hol pedig King Diamond énekbeszélős, sztorizós előadását hozza (lásd az Ozymandias nótát).
A zenét leginkább a nyolcvanas évek hangulatában fogant speed metalként jellemezhetnénk, melyre egyértelműen a Mercyful Fate volt hatással. Az ikergitáros témák, a többszörösen összetett riffek és dalszerkezetek mind-mind erre utalnak. Azonban ellentétben a hagyományos heavy metalt a zászlójukra tűző csapatokkal, a Steelwing muzsikájában van egyfajta fenyegető komorság, a bulihangulatnak itt nyoma sincs, végig feketén gomolyognak ezek a síron túli hangulatú szerzemények.
A lemezen hallható gitármunka viszont tényleg elképesztő: Robby Rockbag és Alex Vega gitárosok (ezek a nevek, te jó Isten!) olyan nyakatekert témákat hoztak össze, hogy kész csoda, hogy képesek kitekeredni belőlük. Az Architects Of Destruction című dalban például, mely a nyolcvanas évek első felében virágkorát élő Iron Maidenjének örökségére elég nagy mértékben épít, annyira kellemes az ikergitárok és a basszus összjátéka, hogy aki régóta hiányolja a brit legendáktól az energikus, húzós nótákat, az itt biztosan megtalálja a számítását.
Bevallom, hogy a hangszeres játékot bőven a korong játékhosszán túl is szívesen hallgattam volna, de igen korlátozottan voltam képes az énekhangtól függetleníteni magam. Ez az emberi lehetőségek határait feszegető, iszonyatosan erőszakolt és hosszú távon rendkívül irritáló és fárasztó sikoltozás-visítozás nagy mértékben rontotta le a "Reset, Reboot, Redeem" élvezeti értékét.
A leginkább fenyegető atmoszférájú és legötletesebben építkező szerzemény a lemezen a Like Shadows, Like Ghosts című dal: itt tényleg hibátlan eleggyé áll össze minden alkotóelem. Ha azonban a komplex, technikás riffmunkára helyezzük a hangsúlyt, akkor a balladásan induló Hardwired az etalon. Itt már tényleg szinte füllel nyomon követhetetlen az a tekerés, amit a svédek művelnek.
A csapat arról beszélt a lemezmegjelenést megelőző interjúkban, hogy ellentétben a korábbi két albumukkal, most sokkal több zenei hatást engedtek be a stúdióba: death metal, technikás thrash metal, hardcore és punk (!) elemeket is beépítettek a harmadik korongba. Hát, ez minden bizonnyal költői túlzás lehet, mert ez bizony igazi, hagyománytisztelő, vérbeli nyolcvanas évekbeli heavy metal, mégpedig annak vegytiszta formájában.
Századjára már nem igazán van értelme felhozni egy zenekar, illetve egy adott retro-mozgalom létjogosultságának kérdését. Mivel egy már lezárt, véget ért korszak motívumait szövik tovább ezek a bandák, olyasmiként hat az egész, mint amikor hagyományőrző közösségek például az amerikai polgárháború nagy csatáit játsszák újra, beöltözve, vaktölténnyel, korhű egyenruhákban és helyszíneken. Benne lenni, eljátszani biztosan nagyon nagy öröm és élvezet, de kívülről nézni legalábbis meghökkentő. De minden szubkultúrával így van ez: összekapcsolja tagjait, míg kívülről értelmezhetetlen a dolog.
A Steelwing elkötelezetten és dinamikusan vetette bele magát és játssza azóta is a nyolcvanas évek zenéjét, a színtéren ritkán tapasztalható gitármunkával tényleg ötletessé teszi az albumait, csak ez az énekhang, azt tudnám feledni. A korszak, a műfaj elkötelezettjeinek kötelező a "Reset, Reboot, Redeem", a többiek pedig a legjobban teszik, ha nagyon messze elkerülik.
7,5/10
