Legendákról nehéz rajongóként írni, több szempontból is. Egyrészt, szinte lehetetlen levetkőzni a hozzájuk kötődő személyes élményekből táplálkozó elfogultságot, melyek miatt bármilyen kritika alapvetően csak torz lehet. Másrészt, ott lebeg a csalódás elkerülhetetlen, miazmás köde, melyet mindenki szeretne elkerülni: a csalódás ugyanis veszteséget szül, gyakran végérvényesen, visszamenőleges módon is.
Márpedig a brit Iron Maiden, illetve annak frontembere, Bruce Dickison legenda: a heavy metal panteonjába örökérvényű lemezekkel írták be nevüket ők már évtizedekkel ezelőtt és mindenkinek viszonyulniuk kell hozzájuk valamilyen módon, aki metalrajongónak tartja magát. De pontosan itt a probléma: ezek a teljesítmények bizony már generációkkal ezelőtt születtek és az azóta eltelt idő nem volt kegyes az előadókhoz.
Az Iron Maiden utóbbi anyagai (kritikánk ITT és ITT olvasható), bárhogy is csűrjük-csavarjuk, unalomba fulladnak: egyre érdektelenebb és fantáziátlanabb iparosmunkának tűnnek csak, pedig a csapat talán sosem volt olyannyira elismert, mint manapság. Kár tagadni: afféle örökség-zenekarrá váltak, melynek újabb és újabb albumai csak apropót szolgáltatnak a turnézásra, de érdemben már nem tesznek hozzá a zenei pályához.
Dickinson már 1993-as kiválása előtt is készített egy szólóalbumot, majd következett még kettő, de egyik sem kavarta fel az állóvizet. Az igazi (művészi és kereskedelmi) áttörés az 1997-es "Accident Of Birth" (kritika ITT) és az 1998-as "The Chemical Wedding" korongokkal történt meg: ezek a lemezek valódi mesterművek, melyek köröket vernek a Maiden '90-es évekbeli teljesítményére, de igazából sokkal izgalmasabbnak tartom ezeket az azóta eltelt időszak minden olyan albumánál is, melyet az anyabanda azóta készített (kivétel talán a 2006-os "A Matter Of Life And Death").
Dickinson szólópályájának legfőbb erőssége hűséges fegyvertársa, az amerikai gitáros, dalszerző és producer Roy Z. A fentebb említett két korongot követően - a frontember Iron Maidenhez történő 1999-es visszatérése után - 2005-ben kiadott "Tyranny Of Souls" már nem tudta megismételni a korábbi két album színvonalát, bár az is erős anyag volt, csak éppen nem ütött már akkorát, mint elődei. No meg a Maiden kvázi-újjáalakulását kísérő csatazaj és globális siker teljesen zárójelbe tett mindent akkoriban, így Dickinson szólópályáját is.
A frontember tizenkilenc év után hozta ki március 1-én "The Mandrake Project" című hetedik szólólemezét: számomra nagyon megnyugtató volt, hogy ismét Roy Z segítségével írta meg és készítette el az anyagot. Érdekesség, hogy a dalok között találunk olyat is, melynek alapötlete egészen 1997-ig nyúlik vissza, illetve az Eternity Has Failed a "The Book Of Souls" nyitótétele tulajdonképpen. Ezt a nótát eredetileg Dickinson eleve szólólemezére szánta, de Steve Harris végül rábeszélte, hogy Maiden-tételként lássa meg a napvilágot: nos, az énekes most némileg átdolgozva ide is felrakta. A Shadow Of Gods meg a Halford-Dio (később Tate)-Dickinson felállású projekt, a 2000-es The Three Tremors egyik nótája lett volna, onnan lett átemelve.
A lemez egyébként konceptalbum, melyet sorozatban kiadott képregényformátumban is megismerhetünk. Bevallom, az ilyenfajta korongoknál a történet vagy a körítés engem sosem érdekelt: ha a dalok gyengék, azokat bizony semmiféle, ahhoz készült videójáték, musical, balett vagy film nem tudja eladni. Szerencsére itt nem ez a helyzet: a "The Mandrake Project" semmilyen értelemben nem lett a fentebb említett két klasszikus anyag folytatása.
Ha valaki tehát az "Accident Of Birth" progresszívebb, elszállós, vagy éppen a "The Chemical Wedding" modern, súlyos, fémes megközelítését várta, az csalódni fog: a friss korong mintha egyfajta Dickinson szólóesszencia lenne, rockosabb hangzással és némileg lassabb, elégikusabb hangulattal.
A tíztételes, közel egyórás korong egyik problémája éppen ez: túlságosan egyféle tempó uralkodik rajta, nagyon hiányoznak róla azok a dühösebb, gyorsabb darálások, melyek régebben megbolondították Dickinson mester dolgait. A másik feltűnő hiányosság az alapvető építőkövekként szolgáló szólók nemléte vagy minősége: az "Accident Of Birth" gitármeneteit énekelni lehetett, mert annyira dallamosak vagy szívhez szólóak voltak, míg a "The Chemical Wedding" egész egyszerűen leolvasztotta az ember arcát szólóival.
Érdekes módon azonban a lassabb, balladisztikusabb tételekben nincs hiány: a Fingers In The Wounds az egyik legszebb, leggazdagabb módra hangszerelt, érdekes közel-keleti témákat is rejtő tétele a korongnak, csakúgy, mint az akusztikusabb, lazább Face In The Mirror. A keményebb, középtempós döngölések közé a két előzetes nóta, a nyitó Afterglow Of Ragnarok, a Rain On The Graves, illetve a Mistress Of Mercy tartozik: ezek mind azonnal felismerhető, eltérő karakterű darabok, ezekből kellett volna talán több.
A két leghosszabb nóta, a hétperces Shadow Of The Gods, illetve a tízperces Sonata (Immortal Beloved) zárja a lemezt, egészen impozánsan. Az előbbi klasszikus Dickinson-ballada, szinte a Tears Of The Dragon módjára, csakhogy a negyedik percben érkezik egy vaddisznó metaltéma, mely új lendületet ad a számnak, hogy a végére aztán visszatérjen a líra. Az utóbbi tétel kissé áldozatul esik a frontember mesélőkedvének: érezhető, hogy Dickinson itt a történetre helyezi a hangsúlyt, ugyanis a zenei tartalom nem teljesen indokolja a hosszú játékidőt.
A megjelenése óta eltelt idő talán kevés ahhoz, hogy ítéletet mondjuk a mester új alkotásáról, én azonban csak megkockáztatom: a frontember megint olyan albumot tett le az asztalra, mely simán lemossa anyabandája elmúlt majd' két évtizedének stúdiós teljesítményét. Fényévekre van ez a korrekt, robotpilóta üzemmódban készült iparosmunkától és az, hogy a fentebb említett két mesterművét mégis erősebbnek érzem, talán csak annyival magyarázható, hogy még nem ért be teljesen minden dallam nálam. A "The Mandrake Project" kiváló példája Dickinson és Roy Z zenei érzékenységének és igényességének, év végi toplistánkba pedig minden bizonnyal előkelő helyen fog szerepelni.
9/10
