Sic transit gloria mundi: azaz így múlik el a világ dicsősége. Kevés albumon és ritkán sikerült annyira felidegesítenem magam, mint az immár nemzetközi felállású Spiritual Beggars kilencedik stúdiólemezén, mely március 18-án jelent meg "Sunrise To Sundown" címmel az InsideOut Music gondozásában. Mike Amott brit-svéd gitároszseni, aki a kilencvenes évek elején a Carcass tagjaként zúzta a dallamos death metalt és másik, sikeresebb és prioritásként kezelt csapata az Arch Enemy, még 1993-ban alapította meg a hetvenes évek hard/stoner rock zenéje által ihletett bandáját. A kezdetekben iszonyatosan hangulatos, ízes, Hammond-orgonás pszichedelikus stoner lemezekkel lepte meg a nagyérdeműt, most meg itt van nekünk ez ...
Az első négy korong fantasztikus színvonala mögött ugyanis ott állt egy bizonyos énekes-basszusgitáros, Christian "Spice" Sjöstrand. Az ő ráspolyhangja és dalszerzői képessége valami egészen egyedi kis gyöngyszemmé varázsolta ezt az akkor még kevesek által szeretett bandát, mert akkoriban még egyáltalán nem indult be a retro-vonat, szinte cikinek számított a hetvenes évek lemezeit hallgatni (gondoljuk csak meg, akkor robbant be a nemzetközi színtérre egy bizonyos Nirvana is). Mr. Spice aztán ismeretlen okokból kivált a bandából, egyébként pedig tavaly jelent meg a Band Of Spice nevű projektkének új korongja (lemezkritika itt), mely köröket ver mai recenziónk tárgyára.
Spice urat Janne "JB" Christoffersson váltotta a Grand Magus zenekarból, de ő is távozott 2010-ben, hogy megérkezzen a jelenleg is a frontvonalban harcoló görög-svéd Apostolos "Apollo" Papathanasio. Csak hogy lássuk, hogy micsoda fantasztikus tehetségű zenészekből áll fel ma a Spiritual Beggars, nézzük meg a teljes tagságot: Mike Amott (Carcass, Arch Enemy), Sharlee D'Angelo (Arch Enemy, Mercyful Fate, Witchery), Per Wiberg (Opeth, Candlemass), Apostolos Papathanasio (Firewind, Time Requiem, Evil Masquerade), Ludwig Witt (Grand Magus).
Tegyünk különbséget először is két dolog között: van úgy, hogy egy zenész-énekesbe úgy beleivódtak egy kedvenc zenekarának, dalszerzőjének, korszakának zenei megoldásai, fordulatai, hogy szinte öntudatlanul csempészi bele azokat saját produkciójába. Ennek is vannak persze fokozatai, de ha a szóban forgó zenészember nekifekszik a melónak (és mellesleg nem hiányzik belőle a tehetség sem, mert az nem árt, ugye), akkor óhatatlanul kialakul saját stílusa, világa és tényleg áttételesen kerülhet már csak szóba a későbbiekben a korábbi példakép.
Aztán van az, amikor egy zenész vagy zenekar (fiatal, szárnyukat bontogató csapatoknál ez kevésbé irritáló, de azért eléggé az) hangjegyről hangjegyre, manírról manírra, minden modorosságig bezárólag leveszi, betanulja és lemásolja az adott - jelen esetben hetvenes évekbeli - együttes produkcióját. Ilyenkor rendkívül büszkék magukra: "figyelj, még a tam meg a cin is úgy szól, mint a Uriah Heep 1977-es albumán, nem?", meg "tökre úgy hozza a magasakat, mint Ronnie James Dio!" Ez egy karaoke vagy hasonmásversenyen minden bizonnyal fantasztikus teljesítmény (lásd az Elvis- meg Jackson-imitátorokat, bár őket lassan kiváltják majd a hologramos koncertek, hiába, nehéz kenyér ez), de hogy mi köze a dalszerzéshez, meg a kreativitáshoz, arra sajnos hőseink nem akarnak válaszolni.
A Spiritual Beggars jelen korongja esetében a sorvezető a Deep Purple harmadik-negyedik (David Coverdale, Glenn Hughes, később Bolin) felállásának három albuma ("Burn", "Stormbringer", "Come Taste The Band") volt. A sorvezető nagyon finom szó példánknál maradva: Amott és csapata tulajdonképpen hangról hangra újrajátszik egy sor nótát, Apollo Papathanasio pedig már a nevetségességen is túlmenve utánozza Coverdale hangját, vokális pózait és (komolyan!) kiejtését is. Szegény Mike Amott pedig a What Doesn't Kill You című tételben egy jóízű Blackmore-szólót rittyent a levegőbe: én biztos vagyok benne, hogy neki jólesett.
A közröhej a Diamond Under Pressure című hangmintázatnál kapcsol eszement fokozatba és itt egy kicsit el is szomorodtam. Mert lehet viccelődni ezen, csak olyan szánalmas ez. Tényleg ezt kell csinálni? Ilyen tehetséggel és zenei múlttal megáldott embereknek miért kell idáig süllyedni? Akkor már (ezerszer inkább) csináljanak egy Deep Purple-Whitesnake tribute együttest és haknizzanak kedvenc kocsmájukban a haverjaik előtt minden második péntek-szombat este ingyen és bérmentve.
Kinek-minek jó ez? A P. Mobil, az Edda, a korai Korál százszor hitelesebben és nagyobb lélekkel játszotta ezt a zenét harmincöt-negyven évvel ezelőtt, hallgassuk már őket, jobban fog esni. Valaki pedig mondja már meg Michael Amott-nak, hogy 2016-ot írunk. De legalább csalogassa valahogy már vissza azt a kezdeti szikrát, mely nagyon is egyedivé tette az első három-négy album nótáit. Ez a bohóckodás meg tényleg a sarki kocsmába való.
5/10
