Amikor egy általam nem igazán kedvelt zeneszámot naponta több ízben is végig kell szenvedjek, az számomra olyan, mint valami zenébe átültetett Stockholm-szindróma: egy idő után azon kapom magam, hogy elkezdem dúdolni azt a sz..rt, aztán még napokig ott zúg a fejemben a szövege, a dallama. Szerintem ez egy ösztönszerű alkalmazkodó-képesség, amely a túlélést segíti elő (arra még nem jöttem rá, hogy az enyémet-e vagy azét, aki miatt ezt az egészet el kell szenvedjem). Aztán van egy másik, szintén a túlélést elősegítő zenehallgatási forma, amikor is az ízlésünknek megfelelő muzsikát tesznek vagy teszünk be a lejátszóba. A következőkben az utóbbi jelenség kerül terítékre.
Hogy megértsük a 2005-ben megalakult experimentális, illetve progresszív art rock/metalt játszó spanyol csapat, az Obsidian Kingdom üzenetét, ahhoz mindenképpen szükségeltetik némi frusztráció, mellyel az ember sajnos kénytelen együtt élni. Egy felhőtlen és életvidám pályamodell nem igazán tolerálja a merengős, olykor elborult és depresszív hangulatot árasztó zenéket.
A katalán formáció negyedik nagylemeze többek között a modernizáció, az abszurdizmus és a szexuális frusztráció témakörét, mint napjaink égető problémáit feszegeti. A zene ugyebár az egyik legjobb terápia, ideiglenes feszültséglevezető és önfelszabadító művészeti forma, afféle pszichológuspótló. Ha még mindig olvasod ezt a kritikát, akkor az Obsidian Kingdom hozzád szól.
A zenekar számos tagcserét követően és három sorlemezzel a háta mögött dobta piacra legújabb, "Meat Machine" című korongját, mely a Season Of Mist kiadónak köszönhetően kerül a boltok polcaira 2020. szeptember 25-én. A csapat a 2012-es "Mantiis" nevet viselő albumukon hallható stílusjegyeket viszi tovább lemezről lemezre, apróbb változtatásokkal, illetve újításokkal bővítve azokat. A nem éppen szokványos dalszerkezeti megoldásoktól függetlenül, az új albumon található szerzemények viszonylag könnyen befogadható jellegűnek mondhatóak.
Az indusztriális és alternatív ízekkel operáló The Edge című dallal indítanak, majd érkezik a The Pump, melynek gyomorforgató videoklipjét nemrégiben már lecsekkolhattátok. A Mr.Pan egy elektronikus alapokon nyugvó, az eddigiekhez képest kissé elvontabb darab. A Naked Politics könnyed, populáris fokozatba kapcsol, de továbbra is az elvont, alteros vonalon maradva. Ez a tétel a lemez egyik csúcspontja.
Aztán jön az elektronikus alapokra építkező Flesh World, melyben a női ének veszi át a főszerepet. A következő Meat Star című darab videoklipje szintén elérhető már egy ideje: ebben a dalban visszatérnek a súlyosabb témák, ám a dallamokat itt sem hanyagolják el (az albumon teljes szimbiózisban fonódnak össze a súlyos és a dallamos részek). A többi szerzeményt nem vesézem ki, legyen az meglepetés. Azt azonban elárulhatom, hogy a színvonal a továbbiakban is egységesen magas. Rendkívül sokoldalú, tartalmas és előremutató produktum, melyen minden dal egymástól teljesen eltérő karakterű, színes és izgalmas.
Ha 2020-ban a rockzene még mindig akkora szerepet töltene be a médiában, mint mondjuk a kilencvenes években, akkor a spanyolok ezzel a lemezzel viszonylag könnyedén beékelnék magukat a fősodorbeli bandák közé. Annak ellenére is, hogy progresszív rock/metalt játszanak, ugyanis mindezt a mai korszellemhez igazodva, abszolút fogyasztóbarát módon teszik. Az Obsidian Kingdom a rockzene egyik legígéretesebb képviselője, a "Meat Machine" pedig az idei év egyik legjobb lemeze.
9,5/10
