Egyszemélyes atmoszferikus black metal produkció Oregonból - ennyit tudtam csak az Aureole új lemezéről, amikor az asztalomra került. Felemás gondolataim voltak: Portland zenei szcénája nagyon közel áll a szívemhez, de az atmoszferikus dolgoknak mindig úgy ülök neki, mintha egy közgazdaságtan előadást kellene meghallgatnom egy levegőtlen, homályos tanteremben. Mély sóhajjal nyomtam hát meg a lejátszás gombot a bő egyórás “Alunarian Bellmaster”-rel a lejátszóban.

És ekkor jött az, amire nem számítottam: az előadásra egy karizmatikus, izgalmas, és rejtélyes tanár érkezett - nevezzük most M.S.-nek. Én pedig az asztal alatt levelezés, fizikaházi másolás és a kockás füzetben amőbázás helyett az előadás első percétől kezdve lázasan figyeltem az eseményeket.

Először is még mindig keresem, hogyan keveredett a leírásba a black metal jelző. Azon kívül, hogy az extrém műfajok közül a feketefém az, ami talán a legszívesebben keveredik az atmoszferikus zenével, nem sok közös vonást találtam. Bár elemeiben rá tudtam mutatni a blackes karakterisztikákra - kásás hangzás, egy-egy elmosódó tremolópengetés, állatias üvöltések - de nem ez lenne az első stílus, melyet rásütnék az “Alunarian Bellmaster”-re.

Igazából bármelyik skatulyába nehéz lenne beleszuszakolni ezt a monstrumot. Szinte semmi nincs benne, amit az extrém vagy sem, de mindenesetre konvencionális zenétől elvárnánk. Nincsenek dalok, csak fejezetek. Nincsenek dallamok, csak foszlányok. Nincsenek ritmusok, csak lüktetések. És valami folyamatos, vészjósló, egyszerre éteri, és egyszerre pokoli morajlás. Ez az egyetlen jelző, amit el lehet sütni az Aureole lemezére: atmoszferikus.

De ne becsüljük alá: ilyen megkapó atmoszférával nagyon ritkán találkozni. A hangzás sokrétegű, okos, kesernyés, nyomasztó, hideg, mégis vonzó, és időnként kifejezetten szívhez szóló. A káosz különböző rétegei szinte észrevétlenül folynak egymásba, a hangszerek zörejekkel torlódnak, találkozásuknál pedig gyűrthegységként emelkedik ki a zene.

Nehéz hangzásokról, skálákról, riffekről, ritmusokról beszélni ennek a lemeznek az apropóján. Mert persze van benne ez is, az is: kísérteties utunkon fel-felbukkan némi magányos mollos gitártéma, vasszörnyként dübörgő lassú dobok, a sztratoszféráról visszaverődő visszhangosítások, de nem ezek írják le igazán az élményt, melyet az “Alunarian Bellmaster” kínál. Hanem maga a hangulat.

Már a dalok címe is olyan, mintha egy kevésbé ismert Lovecraft-novellából emelték volna őket - személyes kedvencem ezen a téren a Beware That Which Inhabits The Belltower (egyébként a harangok nem csak a címadásban vannak jelen, az egész lemezen állandó útitársként csilingelnek mellettünk). És a címek nem árulnak zsákbamacskát, a túlvilági nyomasztás nem csak hangzatos reklámszöveg.

A riffek úgy szólalnak meg, mintha a gitárok minden egyes húrjára egy-egy különböző horrorfilm hangsávja lenne felhangolva. A hegedűk és a csengők így leírva bájosnak tűnhetnek ugyan, de a lemezen úgy szólalnak meg, mint egy, az alvilág morajlásából felszűrődő zenedoboz. Az időnként meglepően lélekmelengető dallamok alatt folyamatosan sátáni fortyogásként bugyborékolnak a vokálok. A nyugtalanító zörejeket, lüktetéseket hallgatva olyan érzésünk lehet, mintha a körülöttünk folyamatosan csavarodó kozmosz vészjósló csikorgását hallanánk.

Hosszú, sötét, szavakkal nehezen körülírható, mégis furán vonzó útra visz minket az “Alunarian Bellmaster” - az Aureole azonban olyan helyekre megy, ahová a konvencionális hangzásra vágyó, verze-refrén-verze mátrixban gondolkodó hallgatók nem követhetik. És bár azt hittem, én is ebbe a kategóriába tartozom, mégis el tudom képzelni útitársamnak (vagy épp kalauzomnak) egy esős, éjszakai sétára ezt a lemezt. Akik pedig ismerősen mozognak az atmoszferikus zenék világában, azok gondolkodás nélkül merüljenek bele ebbe a kozmikus zajmasszába.

9/10